Armageddon vagy más?

Szögezzük le rögtön: a fegyver bevetésére – amit számos politikus sugall, s amire a legtöbb laikus gondol – bizonyosan nem kerülne sor. Aki ezt feltételezi, annak fogalma sincs sem az atomfegyverek jellegéről (mert hát nem véletlen, hogy 1945 óta egyetlen atomhatalom sem vetett be ilyet), sem pedig a nemzetközi politika logikájáról (amely értelmetlenné tesz minden olyan háborút, amely megsemmisítheti a háború eredeti politikai céljait is). Az atomfegyver ugyanis csupán az által biztosít nagyobb biztonságot (már ha biztosít egyáltalán, mert sokan ezt is vitatják), hogy a fegyvert birtokló országnak mások lesznek a tárgyalási pozíciói vitapartnereivel, s ez különösen vonzóvá teszi mindazok számára, akik vezető szerepre törekszenek saját régiójukban. Ugyanakkor a fegyver esetleges bevetése hasonló reakciókat váltana ki a többi atomhatalomból is – legalábbis, ha az atomnagyhatalmak és a nemzetközi közösség nem kívánja elviselhetetlenül alacsonyra tenni az atomfegyverek bevetési küszöbét, azaz atomtámadásra hagyományos fegyverekkel válaszolni –,
vagyis Teheránnak minden valószínűség szerint egy nemzetközi atomkoalíció támadásával kellene szembenéznie. Ennek végeredménye pedig aligha lehet kétséges.
Tegyük hozzá rögtön: Iránnak valószínűleg akkor is atomcsapással kellene számolnia, ha Teherán – mint azt sokan (velem szemben) elképzelhetőnek tartják – atomfegyverét esetleg átjátszaná valamilyen terrorcsoportnak. Ha egy hagyományos terrortámadás esetén a nemzetközi közösség felhatalmazást adott az Egyesült Államoknak az afganisztáni tálib rendszer megdöntésére, aligha valószínű, hogy megtagadná felhatalmazását egy terroristáknak nukleáris fegyvereket osztogató ország esetében.
Az iráni atomfegyver igazi kellemetlensége valószínűleg sokkal inkább abból származna, hogy a térség más hatalmai (pl. Egyiptom, Szaúd-Arábia, Törökország, Szíria stb.) alighanem követnék Teherán példáját, s ez egy olyan nukleáris fegyverkezési versenyhez vezetne a térségben, amelynek alighanem a régió biztonságán jóval túlmutató, globális hatásai is lennének, különös tekintettel az olajban leggazdagabb közel-keleti térségnek a világgazdaságban betöltött szerepére. S akkor még nem is beszéltünk sem az iráni atomfegyvernek, sem pedig a nyomában meginduló esetleges közel-keleti nukleáris fegyverkezési versenynek Izrael állam biztonságára és palesztin–izraeli viszonyra gyakorolt hatásairól.
Persze az említett okok is bőségesen elegek ahhoz, hogy a nemzetközi közösség igyekezzen megakadályozni, hogy Teherán atomfegyverre tegyen szert. A kérdés csupán az, hogyan érheti ezt el: katonai csapással, szankciókkal vagy tárgyalások útján.
Magam úgy gondolom, hogy a felmerülő katonai megoldások (legyen az a bombázás vagy az invázió) aligha vezethetnek eredményre. Nem csupán technikai megoldhatatlanságuk miatt (az iráni atomlétesítményeket igen decentralizáltan építették ki, ráadásul az sem biztos, hogy mindegyikről pontos információja van a Nyugatnak, az invázióhoz viszont egyszerűen hiányzik a kapacitás), de leginkább azért, mert minden katonai megoldás azt az Ahmedinezsád-féle politikai tábort erősítené, amely leginkább törekszik a saját atombomba kifejlesztésére, s valószínűleg felgyorsítaná az iráni atomfegyverprogramot. A gazdasági szankciók – különösen hosszú távon – hatásosak lehetnek ugyan, a nagy kérdés csupán az, hogy sikerül-e valóban széles körűvé tenni (vagyis minimum belevonni az Egyesült Államokat, Európát, Japánt, Koreát és Tajvant), s főként, hogy egy ilyen, Irán-ellenes szankciót jelenleg kibír, illetve elvisel-e a világgazdaság. S persze ott van még a tárgyalások lehetősége, amelyről sokan állítják ugyan, hogy kudarcba fulladtak, pedig tulajdonképpen még el sem kezdődtek. Legalábbis nem a két főszereplő: az Egyesült Államok és Irán között. Pedig enélkül egyre nagyobb a veszélye annak, hogy Iránnak előbb vagy utóbb bombája lesz, s akkor még a jelenleginél is nehezebb lesz tárgyalni Teheránnal.