Szennyezett örökségünk

A környezetért aggódók sokéves óhaja került közelebb a megvalósításhoz azzal, hogy tegnap elhelyezték a fővárosi központi szennyvíztisztító alapkövét. Jelentős előrelépés ez ahhoz képest, hogy alig egy éve még arról cikkeztünk, az előkészületek elhúzódása miatt akár el is veszhet az Európai Unió által az óriásberuházásra megítélt támogatás.

Ne feledjük: Budapest szégyenfoltja, hogy a városban keletkező szennyvíz nagyjából fele ma is mindenféle tisztítás nélkül ömlik a Dunába. Mindez a kontinens legnagyobb folyóját Európa legnagyobb szennyvízelvezetőjévé silányítja, jelentős szerepet játszva abban is, hogy Budapesten nem alakult ki olyan nyüzsgő élet a várost kettéhasító nagy vízhez kötődően, mint számos nyugat-európai nagyvárosban.

Persze mindez sajátos történelmi örökségnek is köszönhető: az elmúlt évtizedekben a fő hangsúly a lakásépítéseken, valamint az infrastruktúra- és tömegközlekedés fejlesztésén volt. Mindeközben két olyan terület volt, amely az előbbiekhez képest méltatlanul hosszú időn keresztül háttérbe volt szorítva, ez a hulladékkezelés és a szennyvízkezelés.

A környezetvédelem nem hálás terület: a beruházások sokba kerülnek, az eredményt pedig hajlamosak vagyunk nem észrevenni, hiszen nem teremtünk valamit, hanem eltüntetünk – a szennyet. Ráadásul a végén a lakosság terhei is nőnek, mivel a hulladékszállítás és -hasznosítás, illetve a szennyvízkezelés költségeit meg kell fizetni. Mégis, ha valóban fel kívánunk zárkózni Nyugat-Európához életszínvonalban, akkor erre áldozni kell, méghozzá sokat.

Az ígéret úgy szól, hogy az évtized végétől ismét lehet majd fürödni a Duna fővárosi szakaszán. Ha optimizmusunk nem hagy cserben, akkor talán már nem kell sokat várni arra, hogy a folyó ne csak madártávlatból adjon szép keretet a városképnek, hanem valóban szervesen illeszkedjen Budapest szabadidő- és sportéletének vérkeringésébe.