Az euródöntés tanulságai

Rengeteg indulatot kavart a kétféle döntés. És minden reakciónak megvan a maga igazsága. A legtanulságosabb azonban mégis az, ami alapján a határozat született.

Aligha túlzás azt állítani, hogy az euró ma az európai integráció legfontosabb zászlóshajója. Amíg létezik és működik, addig egyszerre a közös projekt szimbóluma és – különösen a benne részt vevő országok között – a tagok összetartásának legfontosabb fegyelmező eszköze. Olyan politikai projekt, amelynek azonnali gazdasági kihatásai vannak és megfordítva. Ha megbillenne, az nemcsak a közös pénz megtartását tenné lehetetlenné, hanem sokak szerint beindíthatná az európai dezintegrációt. „Az euró sikerre van ítélve. Kudarcával ugyanis most már aránytalanul több veszne, mint egy közös valuta léte vagy nemléte” – jegyezte meg erről a bizottság egyik vezető munkatársa.

Amikor megpróbáljuk érzelemmentesen megítélni azok döntéseit, akik színtiszta „euróféltés” alapján igyekeznek mérlegelni, akkor tudni kell, hogy nekik a legfontosabb iránytű a fenti alapvetés. Aggódásuk mögött mindenekelőtt az húzódik meg, hogy az euró így is éppen eléggé sebezhető. Főként, hogy a már bent lévőkkel – és éppen a meghatározó súlyúakkal – is van gond bőven. A formális logika talaján állva persze jogos minden olyan kifakadás, miszerint ha az utóbbiaknak „szabad” nagy költségvetési hiányt, netán a megengedettnél nagyobb inflációt futtatniuk, akkor ne „diszkriminálják” az újakat sem. Csakhogy emellett jelen van az „euróféltés” logikája is. Ez viszont abból indul ki, hogy éppen elég baj, ha egyes régiek közös normákat sértenek. Még csak az hiányzik, hogy erre most ráengedjenek további, relatíve bizonytalan lábon álló országokat. Pláne, hogy ezzel további hasonlók bejutásához is ürügyet szolgáltatnának. Így tud a példastatuálás adott esetben prioritássá válni. Ami viszont már magyar szempontból is hordoz némi üzenetet.

„Tényleg ennyire rosszak vagyunk, vagy csak ránk szálltak?” – kapom otthonról gyakran a kérdést a magyar költségvetési hiány ismételt brüsszeli felhánytorgatása kapcsán. Nos, a hiányt és annak brüsszeli megítélését is a fenti kontextusba helyezve lehet értékelni igazán. Magyarországgal nem az a baj, hogy elviselhetetlenül nagy a deficit (bár jelenleg valóban nem nagyon akad párja), hanem az, hogy statisztikailag a tendencia egyelőre romlást is mutat, miközben a többi, hiánnyal küszködő EU-országban legalább az irány javuló. De ennél is fontosabb, hogy a már említett „ügyféltés” szempontjából Magyarország ideális alany a demonstratív megfegyelmezésre. Kicsi, súlytalan és ráadásul új is, így eredményesen fel lehet ellene lépni. Lehet is, kell is: ha ugyanis szó nélkül hagynák, akkor ügye akár precedenssé is válhat. Legalábbis brüsszeli szemszögből így fest a helyzet.

Azaz Litvánia nem azért nem kerülhetett ma még az eurócsaládba, és Magyarországra sem azért „szálltak rá” ilyen nagy mértékben, mert eleve elhatározott módon diszkriminálni akarják az újakat. Hanem mert az esetleges engedékenység további, károsnak ítélt következményekkel járna, illetve mert a felügyelő mechanizmusok nem igazán bírnak a meghatározó súlyú régiekkel. Az ügy érdekében viszont valahol mégiscsak meg kell tudni fogni a netán létező romlásveszélyt.

Amiből két fontos tanulság szűrhető le. Többé-kevésbé bizonyosra vehető, hogy nem azért bántanak, mert pikkelnek ránk. De ugyanilyen bizonyos az is, hogy amiért viszont példaként állítják mondjuk a litván vagy a magyar elégtelenséget, ugyanazért a jövőben sem fognak soha szemet hunyni fölöttük. Jobb ezt előre bekalkulálni.

A szerző állandó brüsszeli tudósító