Solana – s mi jöhet utána?

Emlékezetes, hogy amikor még úgy tűnt: 2007-től az alkotmányos szerződés alapjaira helyezhetik az EU működését, a dokumentum egy állandó „EU-külügyminiszteri” poszt létrehozását is kilátásba helyezte. A szövegezéskor a tagországok abban is megállapodtak, hogy a tisztség első betöltője ugyanaz a Solana lesz, aki addig – szűkebb jogokkal – közös külpolitikai főmegbízottként folytatta részben hasonló munkáját a huszonötök nevében.

Az élet azonban másként alakult: az „alkotmány” megbukott, Solana csillaga pedig mind több értesülés szerint leáldozóban van. Diplomáciai források alapján már hetekkel ezelőtt olyan szóbeszéd keringett Brüsszelben, hogy maga az érintett is „új munka után érdeklődik”, miközben jelenlegi stábjának egyes kulcsemberei már tovább is álltak. Ezt tetőzték be az elmúlt hetek sajtótalálgatásai arról: ki is lehetne Solana utóda. (Mint tudjuk, a német Der Spiegel Medgyessy Pétert is felvette a potenciális jelöltek listájára.)

Mi történt? Több minden is. Részint láthatóan egyre frusztráltabb lett maga az érdekelt. Amikor másfél éve újabb terminusra bevállalta a külpolitikai főmegbízottságot, még az lebeghetett előtte, hogy hamarosan ő elnökölheti a külügyminiszterek tanácsüléseit, saját kezdeményezésre is készíthet javaslatokat, megszűnik a jelenlegi rivalizáló kettősség az Európai Bizottság külpolitikai biztosával, lévén, hogy egy személyben az is ő lehet majd, és stábja és büdzséje kibővülhet. Ez tehát mind elmaradt, mi több, az új pénzügyi terv még jókorát kurtított is az EU külpolitikai költségkeretén.

Mindez párosult azzal, hogy az utóbbi idők eseményei elkezdték felszínre hozni a tagállamok közötti nézeteltéréseket is – immár Solana munkáját illetően. Ám ezen a ponton már célszerű elválasztani két dolgot: az esetleges személyi bizalmi válságot és a pozíció ellentmondásos jellegét. Tény, hogy akadtak „túlzott önállóságot” szemére vető tagállami kifogások Solanával szemben. De az is elhangzott – francia részről a közel-keleti válság kapcsán –, hogy súlyát-befolyását még erősíteni is kellene.

Ez pedig átvezet oda, hogy a meghatározó tagállamok nemegyszer eltérő diplomáciai érdekei, külpolitikai hagyományai megnehezítik a közösen érdemben képviselhető platformok megfogalmazását. A leglátványosabb példát az iraki háború jelentette, de azóta is bőven akad véleményeltérés az EU–kínai kapcsolatoktól az EU–orosz viszony megítélésén át a közel- és közép-keleti helyzet értelmezéséig. Közös külpolitikai megbízott legyen a talpán, aki képes mindezt mindenki kedvére képviselni.

Mindebből az is tanulság, hogy Solana – s potenciális utódai – számára a legnagyobb kihívást alighanem az jelenti, hogy önhibájukon kívül újra és újra ki tud csúszni a talaj a talpuk alól. Mert ez már azon a vitán múlik, vajon meddig terjedően lehet közös külpolitikája 25 európai országnak. Sokak szerint ez az a határ, ameddig még képes elmenni az európai integráció. Mindeközben mások meg arra emlékeztetnek, mennyivel rosszabb lenne mindenkinek, ha nem lenne koordinált külpolitika, hanem mindenki a maga feje után menne.

Amíg ez a kettősség fennáll, azzal is számolni kell, hogy a viták előbb-utóbb bedarálhatják a közös külpolitikai képviselő személyét is. Voltaképpen az a csoda, hogy Solana idáig kihúzta. Bárki lesz is egy nap az utóda – merült már fel Michel Barnier, sőt Tony Blair neve is –, a külpolitikai kihívások mellett azt is be kell majd kalkulálnia: olyan munkát csinál, amely sohasem tetszhet mindenkinek, fő létjogosultsága pedig, hogy még rosszabb lenne nélküle…

A szerző állandó brüsszeli tudósító