Lefelé a lejtőn
Minden szempontból kiábrándítóak a tegnap közzétett GDP-növekedési adatok. Két és fél év után immár búcsút mondhatunk a régiós összehasonlításban mégoly szerény, 4-5 százalékos éves rátának is. Annak ellenére, hogy ez volt az utolsó „békenegyedév”, a várható megszorítások még előttünk állnak, a választások előtti költségvetési lazulás pedig minden eddigit felülmúlt. Különösen megdöbbentő, hogy eközben legfőbb exportpiacainkon rég nem látott konjunktúra kezd kibontakozni, ám a magyar gazdaság – most először és közvetlen versenytársaitól eltérően – nem volt képes ebből profitálni, sőt a felzárkózása megtorpant.
Az okokat keresve nehéz biztosat mondani, hiszen a részletes adatok csak később látnak napvilágot. A feldolgozóipar és az export rendben van, valószínűleg tehát az építőipar teljesített most rosszabbul, amely korábban – részben az állami autópálya-építéseknek köszönhetően – rendre felfelé húzta a mutatót. Az előbb elmondottak alapján azonban ennél jóval nagyobb lehet a baj: az elmúlt évek felelőtlen, a reformokat halogató kormányzati politikája immár tartósan akadályozza a magyar gazdaság növekedését, felzárkózását.
A legrosszabb az egészben az, hogy hosszú ideig valószínűleg még a második negyedévben regisztrált 3,9 százalékos ütemre is csak vágyakozva tekinthetünk majd. A Gyurcsány-csomag ugyanis tűzoltásnak talán megfelel, de – rossz szerkezete folytán – a kelleténél is mélyebbek lesznek és hosszabb ideig tartanak majd a kiigazítás kellemetlen mellékhatásai. Mert a gyors kilábalás kulcsa a munkahelyteremtés, ehhez viszont az elkerülhetetlen megszorítás terheit alapvetően a lakosságra kell hárítani a munkaadók helyett, mégpedig főként a jóléti transzferek és adókedvezmények megkurtításával. Lehet, hogy ez politikailag nehezen eladható, de máskülönben a nagyobb torta felosztása helyett csak a morzsákon marakodhatunk.
