Sivatagi katedrálisok

Először is szögezzük le: nem minden fejlesztés hasznos, ami uniós pénzből megvalósul. A támogatásokat rosszul is el lehet költeni, erre Dél-Olaszország példáját szokták gyakran idézni, ahová rengeteg fejlesztési pénzt öntött az EU, mégsem valósult meg a felzárkózás.

Attól, hogy a magyar kormány úgy döntött, „nem önti lyukas zsákba a pénzt”, és inkább a fizikai infrastruktúrába fekteti a 2007–2013 között érkező uniós támogatásokat, mintsem a humántőke fejlesztésébe, még korántsem biztos, hogy csupa hasznos útépítés, vasútfelújítás, hulladéklerakó- vagy szennyvíztisztító-beruházás valósul meg. A projekteket jól kell tudni kiválasztani, megfelelően kell előkészíteni és végrehajtani, sőt jól kell tudni kommunikálni is. A HVG a közelmúltban számolt be a szalafői szennyvíztisztító esetéről, ahol csak azért adták át az elfuserált beruházást, hogy ne kelljen az uniós támogatást visszafizetni. A nemzetközi szakirodalom sok hasonló esetet ismer, hiszen a tagállamok hatóságai számára még akkor is célszerűbb elkölteni az uniós pénzt, ha ők is tudják: értelmetlen a beruházás. Ennek presztízsvesztesége ugyanis jóval kisebb a hazai közvélemény előtt, mint ha vissza kell fizetni az EU-pénzt.

Így születnek a sivatagi katedrálisok, a sehová nem vezető hidak, a pusztaságban véget érő utak. Ezeknek a megépítését lenne jó elkerülni az uniós pénzek felhasználásánál. Az eddig kiválasztott megaprojektek lajstromába ebből a szempontból aligha lehet belekötni. Azt meg csak erkölcsi értelemben róhatja fel bárki, hogy például a budapesti 1-es villamos szintén ezen a listán szereplő újabb meghosszabbítása (a Lágymányosi hídon való átvezetése) mennyivel olcsóbb lett volna, ha már néhány évvel korábban, az előző meghosszabbítással egy időben sor kerül rá.

A jó uniós projektek sok korábbi hibát is feledtethetnek. De csak a jók.