A mézeshetek vége

Itt az ideje mindenkinek megbarátkoznia a gondolattal, hogy a befektetők korábbi kitüntető érdeklődése térségünk iránt – két és fél évvel uniós csatlakozásunk után – érezhetően lanyhul és fokozatosan átalakul. Mint az emberi párkapcsolatokban: a heves udvarlást a házasságkötés utáni szürkébb hétköznapok követik, a szerelem lassan átváltozik szeretetté. A befektetők pedig új kalandok, új piacok felé kacsingatnak.

A legfrissebb adatok és előrejelzések azt mutatják, hogy az idén kevesebb működő tőke érkezik a 2004-ben EU-taggá vált országokba, miközben a jövőre csatlakozó Románia és Bulgária új kedvenccé lépett elő. A folyamat érthető, hiszen tőlünk keletebbre, délebbre hatalmas, feltáratlan és gyorsan fejlődő piaci lehetőségek vannak. Ráadásul a munkaerőköltségek ott jóval alacsonyabbak, s ha mindez az uniós tagságból származó politikai és jogbiztonsággal párosul, a csábításnak lehetetlen ellenállni.

Az uniós mézeshetek azonban ezzel együtt is kissé rövidre sikerültek a számunkra. Köszönhető ez részben annak, hogy a felgyorsult globalizáció miatt egyre több célpont kelleti magát, egészen Kelet-Ázsiáig. Az itteni piac telítettsége, a privatizáció lezárulta, a növekvő költségek, a szakképzett munkaerő szűkössége mellett mérsékli térségünk vonzerejét a szinte egy időben a felszínre törő politikai bizonytalanság, a pazarló államháztartások miatt romló versenyképesség, valamint az euró átvételének folyamatos csúszása.

Pánikra azonban még sincs ok. A kieső befektetéseket pótolhatják a következő években beáramló uniós milliárdok, amelyek célirányosan, néhány területre becsatornázva a magántőke érdeklődését is újra felkelthetik. Az ehhez kapcsolódó hatékonyabb oktatás, képzés pedig hosszabb távon is a siker garanciája lehet. Mert a megszokottság, a kiszámíthatóság – mint a jó házasságban – önmagában itt sem elég: folyamatosan meg kell tudni újulni.