Járadékvadászat
A rendszerváltáskor az államnak számos területen a szabályozói funkciójával kellett volna helyettesítenie korábbi, erősebb jogosítványait. Ebben kudarcot vallott. Így ugrásszerűen nőtt az állami juttatásban részesülő „potyautasok” száma. A korrekció az elmúlt 15 évben elmaradt, s ma már nemzeti sport lett Magyarországon a járadékvadászat.
A helyzet eddig is méltánytalan volt, ám a fenntarthatatlanság akkor lett nyilvánvaló, amikor a kormányzat felelőtlen kiköltekezése még egy pofont adott a nagy ellátórendszereknek. A 2-2,5 millió fős aktív közteherviselő aligha terhelhető irreális állami fizetésemelésekkel, 13. havi nyugdíjjal vagy éppen méregdrágán épülő autópályákkal. Minden korábbinál sürgetőbbé vált tehát, hogy a kormány visszaterelje a munkaerőpiacra a sok százezer inaktív egy részét, illetve lezárja azokat a kiskapukat, amelyeken keresztül kényelmesen ki lehet vonulni a munka világából.
A rokkantnyugdíjasok köre például 1990 óta a kétszeresére bővült, és a növekedés – a közhiedelemmel ellentétben – a 2000-es években sem állt meg. Csaknem félmillióan vannak a korhatár alatti rokkantnyugdíjban részesülők – ez nyilvánvalóan abszurd szám, amelyet a lakosság egészségügyi állapota nem igazol.
Üdvözlendő tehát, hogy a kormány a nyugdíjreform keretében szigorítja a kapcsolódó szabályokat. A magyar rögvalóságot ismerve valószínű, hogy a leghatékonyabb intézkedés a rehabilitációs járadék bevezetésének és folyósítási idejének korlátozása lesz, ami elriaszthatja a nyugdíjazás gondolatával kacérkodó, ám amúgy munkaképes embereket a trükközéstől. A fordított filozófia, amely szerint ezentúl nem a rokkantságot, hanem a fennmaradó munkaképességet vizsgálják, kevesebb sikerrel kecsegtet. A rokkantnyugdíjasok háromnegyede most is az évenkénti felülvizsgálatra kötelezettek csoportjában van, mégsem sikerül őket a (legális) munkaerőpiacra visszatéríteni.
