Reformkérdések

Első látásra – és jóindulattal közelítve a felvetéshez – nem tűnik rossz ötletnek a Fidesz kezdeményezése a hétpontos népszavazásról. A kérdésekből legfeljebb egy-kettő tűnik aggályosnak alkotmányjogi szempontból, ezeket pedig az arra hivatott testületek nyilván alapos vizsgálatnak vetik alá. Az ügydöntő referendum kétségtelenül alkotmányos eszköz, ilyen értelemben akár okos kihátrálásként is felfogható az utcai politizálás felettébb kockázatos terepéről. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a népszavazáson a polgároknak módjuk nyílna végre olyan kérdésekről is véleményt mondani, amelyekről a kormány elhallgatása, félrevezetése miatt az áprilisi választásokon nem volt alkalmuk. Ilyen értelemben pedig a jelenlegi legitimációs vita is enyhülhetne valamelyest.

Mi hát a baj a javaslattal? Először is egyre inkább úgy tűnik, hogy a Fidesz túl gyakran improvizál, a hosszú távú stratégia helyett ad hoc jelleggel, a napi politikához, a pillanatnyi népszerűségszerzéshez alakítja döntéseit. A mostani népszavazási kezdeményezés például gyakorlatilag lenullázza a szakértői kormány ötletét – amely egy adott politikai konstellációban valóban értelmes megoldásnak tűnhet –; hiszen a feltett kérdések ismeretében vajon milyen mandátummal lehetne megbízni egy ilyen testületet?

Ambivalens a viszonya a legnagyobb ellenzéki pártnak a reformokhoz is. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után voltak jelei annak, hogy a Fidesz a totális tagadás felől a realitások irányába mozdul el. A kormánypártok érthető szirénhangjai azonban háttérbe szorították a józanabb megközelítést, a rövid távú politikai szempontok pedig ismét felülkerekedtek. És bár a most javasolt referendumkérdések nem a reformok összességét kérdőjelezik meg, közülük az első öt üzenete egyértelmű: visszaforgatni az idő kerekét. Márpedig ez a Fidesznek sem lehet az érdeke. Nemhogy az országé.