Schengen: lassú bővülés

A haladás jele, hogy a múlt héten az Európai Parlament áldását adta arra a jogszabályjavaslatra, amely a jogi alapot volna hivatott biztosítani a schengeni információs rendszer második generációjának a létrehozásához. De a lassúság is állandóan tetten érhető, például amikor az Európai Bizottság beismeri, hogy a technikai háttér kivitelezésével aligha lesznek készen időre...

Az ügyet kommentálva a vélemények skálája az „egyszerű technikai malőrtől” a régi tagállamok „politikai összeesküvéséig” terjed. Mint mindig, valószínűleg most is félúton van az igazság.

Ténykérdés, hogy a bizottság megbízásai alapján szerveződő munkák végzésében valóban bekövetkezett bizonyos lemaradás. Végül is nem kis dologról van szó: már az sem kevés, hogy az eddigi 15 ország teljes adatbázisát úgy telepítik át egy új számítógépes rendszerbe, hogy egyúttal a feldolgozandó adatok, figyelendő területek köre is jelentősen kibővül.

Emellett azonban az új rendszernek nemcsak ezt kell tudni kezelni, hanem tíz új ország bekapcsolódását is. Valóban nem kétnapos munka; ezt aztán tovább lassítja, ha eljárási óvás miatt a tendereztetést meg kell ismételni, vagy ha a vállalkozók alvállalkozói láncolatában akadnak a kivitelezésben lemaradó gyenge láncszemek. Mindkettőre volt példa.

Mindezek mögött kár politikai determinációt keresni – egy ekkora masinériánál ezek a nélkül is könnyen megtörténnek. Lám, a bizottság székházának renoválásával megbízott konzorciumot azért hívták 2000 Társaságnak, mert akkorra ígérték az átadást. Ehhez képest a Barroso-bizottság 2004-ben költözött be…

Más kérdés, hogy valóban akadnak politikai ellendrukkerek is. Az „újak” Schengen-tagságát már senki sem tudja visszacsinálni, hiszen a dolog bekerült a csatlakozási szerződésbe. De az, hogy akkor legalább kitolják a hatályba helyezést, éppenséggel sokak fejében megfordulhat. És meg is fordul. Elég sok megnyilvánulása volt ennek az említett, a parlament által most elfogadott jogszabálytervezet vitájában, midőn másodlagos kérdéseken lovagolva tudtak egyes fővárosok időt húzni.

Ezt persze nem lehet és nem is kell elfogadni, de megérteni talán egy kicsit igen. Kezdve a gazdasági szempontokkal: ha belegondolunk például, hogy milyen hosszú a német–lengyel és a német–cseh határ, amelynek ellenőrzését jelenleg valóságos határőrhadsereg végzi, akkor nem nehéz elképzelni, hogy nem lesz egyszerű ezt a temérdek sok embert valami másra átképezni. Hát persze, hogy kapóra jön minden halasztható hónap.

De még ennél is fontosabb a pszichológiai, bizalmi kérdés. Végül is nem kevesebbről van szó, mint hogy a német, osztrák, finn és egyéb határőrök levonulásával a hamburgi (párizsi, stockholmi) polgár azzal a tudattal kell éljen azután, hogy az illetéktelen behatolóktól országát immár valahol jóval távolabb egy magyar, lengyel, litván határőr védi. Hinnie kell abban, hogy ők is úgy végzik a dolgukat, mint előtte a „német Hansi”. És ez nem olyan magától értetődő.

Ennyiből, ha eleve elhatározott „politikai összeesküvésről” megalapozatlan is beszélni, az nem zárható ki, hogy egyes „technikai csúszások” kapóra jönnek a politikai alapon tamáskodóknak.

Tágabb összefüggéseiben nézve a dolgot, voltaképpen arról van szó, hogy a 2004-es uniós belépés után – és a majdani eurócsatlakozás előtt – a Schengen-tagság meglépése jelenti az EU-taggá válás egyik legfontosabb és legkényesebb lépcsőfokát. S ahogy az EU-tagság összehozása sem volt könynyű folyamat, úgy nyilván ez sincs híján bizonyos utóvédalkuknak. Ennek persze nem kell örülni, küzdeni is szükséges ellene, de azért attól sem kell tartani, hogy mindez igazán tartósan a dolgok útjába állhat.