Uniós szociális modell?
Történt, hogy a Volkswagen úgy döntött: leépíti brüsszeli összeszerelő üzemét, és a Golfok gyártását teljes egészében két németországi gyárára hagyja, míg Belgiumban csak az alig ötödrésznyi munkaerőt igénylő Polo öszszerakása marad. (Ha ugyan marad: mert pesszimistább belga hangok szerint hamarosan az is menni fog…) Számítások szerint a döntés közvetlenül legalább négyezer, közvetve összesen mintegy tízezer belgiumi munkahely megszűnéséhez vezethet.
A belga sajtó szociális katasztrófáról beszél, és lényegében ennek elfogadásával felérő gesztussal reagált a brüszszeli Európai Bizottság is. Vladimír Spidla szociálpolitikai és Danuta Hübner, az EU felzárkóztatási alapjaiért felelős biztos azonnal tárgyalást ajánlott a belga kormánynak, és Hübner nem zárta ki, hogy a 2000–2006-os időszak programjaiból visszamaradt összegekből ad hoc segélyt fabrikálhatnak a belgiumi sokk kipárnázására. Megfigyelők emlékeztetnek, hogy mindez a maga nemében nem példátlan: az angliai Rover-üzemek bezárásakor került már sor hasonlókra. Miként a 2007-ben kezdődő új hétéves pénzügyi keret eleve kilátásba helyez évi félmilliárd eurót a globalizációs folyamat miatt állásukat vesztő munkások átképzésének, munkához jutásának finanszírozására.
A dolog azért érdekes, mert rámutat egyfajta átrendeződés lehetőségére. Szakszervezeti körökben már évek óta visszatérő panasz, hogy a globalizációs kihívás rendkívül lerontotta érdekérvényesítő esélyeiket. Galgóczi Béla, az európai szakszervezetek konföderációja (ETUC) mellett működő kutatóintézet munkatársa szerint az utóbbi években a reálbérek több tagállamban is azért stagnáltak, mert a szakszervezetek nem mertek radikálisabb követelésekkel fellépni. Ebben az esetben ugyanis könnyen megkapnák azt, amit a Siemens nyíltan is közölt a kollektívával: ha sokat hőbörögnek, az egész gyár öszszepakol és elmegy valami olcsóbb helyre. Galgóczi a szakszervezetek válságaként jellemezte a fejleményt, ami már-már feloldhatatlan dilemmába taszítja a dolgozók jogaiért fellépni akaró szervezeteket.
Vagy lehet, hogy mégsem olyan reménytelen a helyzet? EU-szinten most már harmadik éve vergődnek a heti munkaórák lehetséges számának határozottabban korlátot szabni akaró új munkaidő-irányelv elfogadásával – eddig sikertelenül. De miért is került egyáltalán uniós szintre az irányelv dossziéja? Mert a munkavállalók érdekvédelmi szervezetei nemzeti keretek között nem tudtak elérni olyan fokú védelmet, amilyet szerettek volna. Hát kilobbizták, hogy akkor szülessen az egész feje fölé egy EU-szintű jogszabály…
Az most egy dolog, hogy a nemzeti kormányzati vétó láthatólag ez esetben is következetesen megjelenik. A megközelítés az érdekes: ha nem tudnak szociális jogot védeni nemzeti keretek között, akkor „felnyomják” a kérdést uniós szintre. Ami elvi felháborodást kelt kormányzati körökben mindaddig, amíg maga is olyan helyzetbe nem kerül, mint most a Volkswagen miatt a belga vagy egy-két éve (a Rover miatt) a brit kabinet: hirtelen kéne egy kis közösségi segítség, hogy kezelni tudjanak egy váratlan – szociális – helyzetet.
Sokak szerint Franciaországban tavaly azért is bukott meg az EU alkotmányos szerződése, mert hangadó francia közéleti személyiségek kevesellték benne a „szociális dimenziót”. Nos, a jelek szerint sok országnak valóban nehéz mindebben radikális változást elképzelni – az elvek szintjén. De a gyakorlat mintha eközben a hátsó kapun mégiscsak elkezdene lényegében szociális jellegű gondoskodást is a színre léptetni. Amihez, ha hozzávesszük, hogy az európai integrációt jelentős részben az élet gyakorlati fejleményei is terelték az adott irányokba, akkor még akár érdekes folytatásokra is felkészülhetünk. A „szociális modell” kapcsán is.
A szerző a Bruxinfo EU-szakértője
