Már nem várhat a MÁV

Szélsőséges megfigyelők szerint az elmúlt évtizedek alatt szemernyivel sem javult a MÁV gazdálkodása. Persze mit is gondolhatnánk egy cégről, amely az idén 175 milliárd forintos veszteséget vár, amelynek 272 milliárdos adóssága van, s amely jövőre közel 112 milliárdot készül elnyelni újabb állami tőkejuttatásként? Az pedig már csak a számok közé nem illő, érzelmi megközelítés, hogy vasutasnak lenni régóta nem rang, még csak nem is biztos pozíció.
A kevésbé szélsőségesek látják az eredményeket is. A pályaudvar- és a vasútipálya-felújításokat, a jármű-korszerűsítéseket, a költségcsökkentő célú átszervezéseket, ésszerűsítéseket, az ütemes menetrend sikerét, sőt a vasúttársaság idegenforgalmi vállalkozásait is elismerik.
Vannak azután elfogultak is. Elég kevesen. Ők, vélhetőleg szakmai, személyes kötődésük, esetleg naivitásuk okán, nem vesznek tudomást a vasúti szolgáltatások hiányosságairól – amelyek felsorolására itt nincs hely –, annál jobban örülnek az új vonatoknak. Elégedetten tekintenek ki a Desirók ablakából, a kétbalkezes tenderkiírást feledve várják az első Flirt hétfői befutását, és még arról sem tettek le, hogy egyszer Talenten is utazhatnak. Utóbbiakat még a választások előtt rendelte meg sebbel-lobbal a MÁV, nehogy összeomoljon a személyszállítás. Nem omlott, pedig a Talenteket a mai napig nem helyezték üzembe. Az ok újabb kétbalkezesség vagy a beszerzéssel kapcsolatban, vagy műszaki vonalon: állítólag azért nem lehet őket forgalomba állítani, mert a mai napig nem sikerült megcsinálni a kommunikációs rendszerükön azokat az átalakítási hókuszpókuszokat, amelyektől azok illeszthetővé válnának a MÁV rendszeréhez. Ez mind a MÁV.
Ám durva hiba lenne a sikersztori elmaradásáért – na jó, a szélsőségesen rossz anyagi helyzetért – kizárólag a társaság vezetését hibáztatni. A MÁV az államé. Az államé, amely az őt képviselő minisztériumon keresztül ott áll minden lényeges lépés mögött, amely a vasúttársaságnál történik. Minden olyan hiányosság és rossz döntés, gazdaságtalan tevékenység mögött is, amelyért éppen az állam hibáztatja a vasúttársaságot. Azt a céget, amelyben a saját tulajdonosa hónapokon át olyan elnökkel képviseltette magát, akinek maga sem adott valós mozgásteret, s amely társaság élére ugyanezen idő alatt vezérigazgatót sem állított. (Rossz nyelvek szerint nemigen akadt jelentkező a remek feladatra.)
Amíg az egymást követő kormányok számára annyiban merül ki a MÁV állami tulajdonlása, hogy cserélgetik a vezetőit és óriási tőkejuttatásokkal megmentik az összeomlástól, nem lesz érdemi változás. A fordulathoz a tulajdonos tekintse végre a saját feladatának, felelősségének a vasúttársaság sorsát.
Úgy tűnik, végre annak tekinti. A legutóbb indult, ki tudja, hányadik vasúti reform mintha haladna. A MÁV lassacskán veszít nehézkes, félkatonai működéséből. Nem vasúti tevékenységeit, például ingatlan- és üzemanyag-gazdálkodását, járműparkja kezelését szakemberekre bízta, eladogatja fölösleges cégeit, eszközeit. Áruszállítási üzletágát már versenypiaci céggé alakította, s nemsokára el is adja. Most a személyszállítás vállalkozássá alakításán a sor, majd a gépészet következik. Előbb-utóbb ezeknek a kezét is elengedi.
A MÁV rendbetételét célzó állami intézkedések persze támadásoknak vannak kitéve. Az utazási támogatások 40 milliárd forint állami megtakarítást ígérő lefaragása például hogy, hogy nem, csak költségvetési körökben arat sikert. Nemrég kritikák érték a cég megbízhatatlan utasszámlálását, költségelszámolását, a személyszállítás szűkítését, a nemsokára három vonattípusból álló motorvonatparkot is – a teljes körű felsorolásra itt nincs hely.
De legalább már nem vár a MÁV. Nem is igen várhat. A versenyben nem csak győzni lehet.

A szerző a Világgazdaság munkatársa