Zavarosban halászni

A polgármesterek, alpolgármesterek idegesen rághatták a körmüket az elmúlt hetekben, amikor a parlamenti képviselők költségtérítése volt a magyar sajtó slágertémája.

A városvezetők ugyanis szintén felvehetnek ilyen címen átalányként pénzt – a nagyobb települések kevésbé finnyás politikusai ciklusonként akár több milliót is –, s ugyanúgy nem kell elszámolniuk, mint országházi társaiknak. Így nekik is feltehető néhány kínos kérdés.

Például az: mire is költik ezt a pénzt?

Persze tudjuk jól, a feladatuk ellátása felettébb költséges foglalatosság. Olykor közlekedni kell a település egyik végéből a másikba, egy városvezető pedig mégsem utazhat helyi járaton, mert még a végén beszélgetnie kellene a választópolgárokkal. Öltözködni is muszáj, a Vörös Október Ruhagyár kikönyökölt, kitérdepelt érettségi öltönyében vagy egy szocreál kiskosztümben kínos lehet tárgyalni. Mi több, az üzleti partnert sem lehet meghívni a Juli néni kifőzdéjébe egy ötszáz forintos menüre.

Kell tehát a pénz benzinre, amortizációra, új ruhára, elegáns étteremre.

De ha arra gondolunk, hogy hőseinknek akkor is kellene utazniuk, öltözködniük, enniük, ha nem lennének politikusok, már megérte nekik. Másfelől, azért kapnak ők fizetést is, még ha nem is annyit, mint egy banki osztályvezető, ráadásul általában számolhatnak néhány havi jutalommal, sőt a legtöbb helyen még külön repikeretük is van, így nem kell otthonról vinni a hivatalba a krumplis pogácsát.

Ezek után persze azt is lehet mondani, hogy a fent leírt vélemény nem más, mint kőkemény demagógia. De aki jobban belegondol, talán belátja, ez is arról árulkodik, hogy a politikai elit a pénzügyeit – beleértve a vezetők fizetését, a pártok finanszírozását, a kampánypénzeket – több mint egy évtizede képtelen megoldani. A helyzet – finoman fogalmazva is – zavaros.

De talán nem véletlenül. Ebben ugyanis kiválóan lehet halászni.