Veled, vagy sehogy

Az új helyzet lényege nem az EU és különösen Magyarország eddig is ismert, ez irányú sebezhetőségében, még csak nem is a bevezetőben említett történésekben van, hanem sokkal inkább Oroszország gazdasági megerősödésében, politikai súlyának ehhez való igazításában, valamint az orosz állam politikai és gazdasági céljait következetesen érvényesítő Gazprom európai szintű energetikai tényezővé válásában keresendő. Nagy kérdés, hogy az EU-csúcson meghozott energiapolitikai döntések helyes és elégséges válaszok-e a kialakult új helyzetben.

Függetlenül az egyoldalú orosz energiafüggőségtől és annak kockázataitól, az energiapolitika kihívásai napjainkban mindenekelőtt a környezetvédelem oldaláról jelentkeznek halasztást nem tűrő erővel. Ebből a szempontból az energiapolitika új célkitűzései aligha vitathatóak: az energiatakarékosság és a megújuló energiaforrások arányának növelése mindenképpen helyes és általános célkitűzés, a vita tárgyát inkább a kijelölt mértékek adják. Tapasztalataim szerint azonban kellő fenntartással kell kezelni minden olyan, önmagában kívánatos és helyes célkitűzést, amely egyszerre kínál gyógyírt a leselkedő energiaveszélyekre, a környezetromlásra, ráadásul egyértelműen mérsékli a sok kockázattal járó orosz importtól való függőséget.

Már az is vitatható és kérdéses, hogyan kell értelmezni a 20 százalékos energiamegtakarítást. Amennyiben ez a mostani fogyasztás ilyen arányú csökkentését kívánja, akkor a direktíva teljesíthetetlen, ha az egységnyi GDP-kibocsátáshoz felhasznált energiamennyiségre értelmezzük, meglehetősen laza. Ám a megújuló energiaforrások előírt aránya is aggályosnak tűnik: a fejlett országokban a legjobb adottságokat már kihasználták, így a további lehetőségek hasznosítása csak jóval a mostani ráfordításokat meghaladó költségekkel lehetséges, a kevésbé fejlett országokban pedig a természeti adottságok szűkössége és azok gazdaságossága vet fel kérdéseket Mindezek alapján sokan úgy vélik, a célkitűzés ugyan dicséretes és kívánatos, de elérésük inkább a „merjünk álmodni” kategóriába tartozik.

Hogy alapvető szakadék van az EU hivatalosan deklarált célja és törekvései, valamint az egyes országok gyakorlata között, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Német-, Francia- és Olaszország már megkötötte hosszú távra szóló szerződését az orosz szállítóval, miközben az EU és néhány kelet-európai tagállam politikusa mind a hosszú távú szerződések megszüntetését, mind a források erőteljes diverzifikációját szajkózzák. Kétségtelen, ha most kezdődne a világ, az EU-nak és Magyarországnak is a beszerzési források diverzifikálására kellene törekednie. A meglévő, az igényeket hoszszabb távon kielégíteni képes, ráadásul rendkívül költséges hálózati infrastruktúra mellett azonban a diverzifikáció csak fokozatos lehet, és jelentős többletráfordításokat feltételez. A kérdés tehát nem az, hogy mérsékeljük-e az egyoldalú orosz importfüggőséget, hanem inkább az, hogy az EU és Magyarország milyen többletköltségeket képes felvállalni egy szerény mértékű diverzifikáció érdekében. A távlatosabb politika, a gazdasági érdekek a nem minden áron való diverzifikáció mellett szólnak.

Az EU és még inkább Magyarország hosszú távú érdeke a szembenállás helyett olyan külpolitika érvényesítése Oroszország vonatkozásában, amely erőteljesen figyelembe veszi a meglévő és a hosszabb távon is csak szerény mértékben módosítható egymásrautaltságot, nem élezi, hanem tompítja az EU-nak és Oroszországnak a társadalomról, a gazdaságról ma még sok vonatkozásban eltérő alapvetéseit. Ellenkező esetben az Egyesült Államok és az arab világ rendkívül feszült kapcsolata rémlik fel az EU és Oroszország esetében is.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója