A szürke eminenciás

Rejtélyes ember – talán ez a leggyakoribb fogalom, amellyel az új brit kormányfő, Gordon Brown jellemzéseiben találkozunk. Igazi szürke eminenciás ő: hívei és ellenfelei egyaránt tisztelik az egyéni teljesítmény és a szociális igazságosság összeegyeztetésén alapuló társadalomfelfogását, elismerik pénzügyminiszterként elért eredményeit (például az évente átlagosan 2,8 százalékos GDP-növekedést), ugyanakkor senki sem tudja pontosan, kormányfőként mit lehet tőle várni.

Egyesek szerint rengeteg frusztráció és irigység gyűlt össze benne az alatt a 13 év alatt, amikor a népszerűségben sütkérező Blair mögött a másodhegedűs szerepét volt kénytelen játszani. Ráadásul most, hogy végre nála van a gyeplő, talán már késő: a tíz éve kormányzó brit Munkáspárt népszerűségét az amerikai háborús politika feltétlen támogatása és más tényezők igencsak megtépázták, a taglétszám az 1997-es szint kevesebb mint felére esett vissza. És Brown – finoman szólva – nem az a karizmatikus vezető, akitől egy ilyen helyzetben csodát lehetne várni. Egy felmérés szerint mindössze a britek negyede ülne szívesen mellette a vonaton, és a PR-tanácsadók hónapok óta vért izzadnak azért, hogy (családi fotók publikálásával vagy ingujjas előadások szervezésével) színes és kellemes egyéniségként próbálják meg beállítani az örökké sötét öltönyben mutatkozó, pártkörökben egyesek által „sztálinistának” aposztrofált technokratát.

Nagy lesz tehát a kontraszt az európai politika színpadán minap debütált excentrikus francia államfő, Nicolas Sarkozy és a mostantól szintén kulcsszereplővé váló Brown között. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a viták is élesebbek lesznek: tartalmi kérdésekben aligha változik gyökeresen a brit politika. Hacsak Brown nem próbál meglepő fordulatokkal imázst teremteni magának...