Nyírni, nem megnyúzni

Minden HR-szakember tisztában van azzal, hogy a juhokhoz hasonlóan a munkavállalókat is érdemesebb nyírni, mint megnyúzni – így aztán a szabadságolást nem szocialista csökevénynek, hanem egyfajta „szükséges rossznak” kell tekinteni. Sőt: amint arra a Mercer jelentése is utalt, komoly fegyver lehet a legjobb szakemberek megnyeréséért folytatott harcban az, ha egy vállalat viszonylag hosszú – és valóban igénybe vehető – pihenőidőt helyez kilátásba.

A szakszervezeti elkötelezettséggel aligha vádolható fejvadász cég szerint az Egyesült Államokban jól megfigyelhető, hogy állami előírások híján is biztosítanak pihenőnapokat a munkaadók, akik ily módon vonzó, családbarát és társadalmilag felelős imázst tudnak ápolni. Ugyanúgy, mint amikor nyugdíj- és egészségbiztosítást adnak alkalmazottaiknak, környezetvédelmi gesztusokat tesznek, vagy éppen támogatják a kultúrát. Az európai szemmel eléggé túlhajszolt amerikai munkavállalók helyzetét egyébként az is javítja, hogy a tengerentúlon meglehetősen elterjedt a néhány évnyi munka után továbbképzésre, feltöltődésre igénybe vehető fizetés nélküli szombatév, azaz sabbatical year.

Ugyanakkor az is világos, hogy értelmetlen irreálisan hosszú szabadságot kikötni, amelyet azután úgysem lehet majd kivenni. Semmi értelme nem lenne például annak, hogy Magyarországon egyik napról a másikra bevezessék a finneknél szokásos 44 napos szabadságot, hiszen sokszor a jelenlegi szabályokat is írott malaszttá teszi az üzleti verseny, az egymást érő határidők, a szűnni nem akaró feladatok.

A nagyvállalatok számára azonban talán az alapszabadság mértékénél is fontosabb kérdés, hogy – legalább Európán belül – ne kelljen minden egyes országban eltérő szabályokhoz alkalmazkodniuk. E téren még bőven van miért lobbizni, hiszen az EU eddig egyetlen lépést sem tett a szabadnapok számának egységesítésére.