Adatvédelmi dilemmák
A vitában egyelőre mindegyik fél teszi a dolgát: az európai adatvédelmi mozgalomtól az Európai Parlament politikai pártjain keresztül a tagállamok és az Európai Bizottság tisztviselőiig. Elítélik vagy mentegetik, aminek részben az is az oka, hogy láthatóan eléggé eltérő megfontolások alapján közelítenek a kérdéshez.
Az Európából az Egyesült Államokba repülővel utazó személyekről Washingtonnak átadandó információk listája helyenként valószínűleg tényleg sérti a személyiségi jogokat – elvi alapon. A mindezzel szemben álló amerikai – és az ezt elfogadni kész európai – kormányzati megközelítés ugyanakkor felettébb gyakorlatias. Számukra a kérdés úgy vetődik fel, hogy elő tudja-e segíteni az adatszolgáltatás a potenciális terrorveszélyt jelentő személyek kiszűrését – szükség esetén gyors és hatékony visszakeresésüket –, avagy sem. Az elvi alapon bírálók állítják, hogy a (korábbi több tucatnyiról tizenkilenc, részben összevont kérdésre „kurtított”) lista még mindig aránytalan: olyan személyes területekre kérdez rá, amelyek sértik a személyiségi jogokat, az adatok megőrzése és jövőbeli kezelése pedig szerintük nem átlátható. A gyakorlati oldalról védekezők válaszul azt hangoztatják, hogy ha törölnék a listáról az összes kifogásolt tételt, a bennmaradó 5-6 pont egy terroristaakció esetén önmagában alig jelentene segítséget.
E sorok írója nem szakértő a vita eldöntéséhez. A jelenség azonban ismerős. Kicsiben már akkor találkoztunk vele, amikor a szólás- és sajtószabadság jegyében indított honlapokon egy idő után önkéntes cenzúrának kellett alávetni a „fórum” rovatok forgalmát. Mert kiderült, hogy a kontroll nélkül hagyott felületen olyan szélsőségesen uszító, fasiszta, rasszista, obszcén szövegek is feltűntek, amelyeket a magukra valamennyit is adó szolgáltatók akkor sem tűrhetnek el, ha esetleg bizonyos jogi hézagok miatt egyik-másik „üzenet” direktben talán nem lenne támadható. Igen, de ha belenyúlok, mi alapján nyúlok bele? És ha megteszem, mondhatom-e azt, hogy maradéktalanul érvényesül a szólás- és sajtószabadság?
Ezzel rokon, csak már sokkal súlyosabb léptékű dilemma a nyilvános helyek „bekamerázása”.
A brit Financial Times egyik hétvégi melléklete egész oldalas címlapriportot közölt, amelynek szerzője – saját bevallása szerint eredetileg heves ellenérzésekkel – beült egy „műszakra” a London belvárosának egyik szektorát megfigyelő központba. A megfigyelőállásból kivédett bűntettek és atrocitások láttán azzal az érzéssel jött ki hat óra után, hogy a dolog elviekben továbbra is borzasztó, de a gyakorlatban mégis szükséges valami. (Ugyanezt élték át tömegesen a londoniak, amikor a 2005-ös metrórobbantás tetteseit egyebek között a zárt láncú kamerák felvételei nyomán sikerült beazonosítani.)
Szakértők szerint az utaslista valahol ebbe a sorba illeszkedő megkerülhetetlen elem. Megkerülhetetlen addig, amíg a maximalizált demokratikus és személyiségi szabadságjogokat mások kártékony módon igyekeznek kihasználni. A vívmányokkal ártó szándékkal visszaélnek, és voltaképpen a rendszer egészét gyengítik. Ezzel szembesülve az igazi dilemma most abban áll, hogy a mindezek miatt legitimizált korlátozások és jogfosztások ne állhassanak össze immár a rendőrállam logikáját és öntörvényeit szolgáló, önjáró rendszerré. Nyilván ezért is szükséges, hogy minden ilyen intézkedés közismert, elfogadott és demokratikus módon ellenőrzött legyen.
Ez azonban már a másik oldala a történetnek, és önmagában nem mond ellent annak, hogy lehetnek esetek, amikor az elvi alapú jogvédelem és a gyakorlati megfontolású jogkorlátozás alkalmanként fájdalmas kompromisszumokat is szükségessé tehet. További, esetleg még fájdalmasabb fejlemények kivédése érdekében. Ilyen világban élünk.
A szerző a Bruxinfo EU-szakértője
