Aggasztó állami befektetők

A vészcsengőt nem a brüsszeli bizottság nyomta meg, hanem a német kancellár, de már őt is megelőzték egyes francia intézkedések. Igaz, ez utóbbinál többen esetenként inkább a francia versenypozíció erősítésének a szándékát vélik kiolvasni, s csak azután a tényleges veszéllyel szembeni védekezést. A tények és a számok mindenesetre magukért beszélnek: a nemzetközi sajtó a héten visszatérően idézte azon adatokat, miszerint egyes orosz, kínai és közel-keleti eredetű állami tulajdonú befektetési alapok nagysága becslések szerint meghaladja a 2500 milliárd dollárt, felvásárlási szándékuk pedig lépten-nyomon konkrét ügyletek formájában ölt testet. Angela Merkel német kancellár mindezek nyomán vetette fel a múlt héten: egységes európai szabályozásra volna szükség a stratégiai szolgáltatásokat megcélzó, kétes eredetű – vagy szándékú – befektetések kiszűrésére.

A dolog rengeteg kérdést felvet. Például: miben határozzák meg az intézményesített védelmet érdemlő „stratégiai” szolgáltatások körét? Német vélemény szerint idesorolható az energiaellátás, a távközlés és a közlekedés. Másutt – például francia kormánykörökben – tágabb értelmezésre hajlanak. Az Európai Bizottság dilemmája mindeközben az, hogy küldetése eredendően a piaci tőkemozgás maximális szabadságának a biztosítása volna – függetlenül annak állami vagy magáneredetétől –, nem pedig mesterséges korlátok beépítése.

Amiben mindenki egyetért, az a jelenség „szokatlansága”. „Olyasmit tapasztalunk, amivel eddig nem volt dolgunk” – mutatott rá McCreevy belső piaci biztos szóvivője. Ugyancsak jellemző a mindezzel szembeni aggodalom. A hivatalos álláspont diplomatikusan úgy fogalmaz, hogy az effajta külföldi befektetések mögött „politikai vagy egyéb” szándékok húzódhatnak. A tényleges kockázat ugyanakkor mindenki számára egyértelmű. Egyaránt felöleli egy-egy ország biztonsága szempontjából stratégiai jelentőségű szolgáltatások külföldi állami tulajdonba kerülésének kényelmetlen érzését, valamint a nem profitszerzést, hanem például pénzmosást célzó szándékok lehetőségét. Általában is sokan problematikusnak érzik, hogy piaci alapon olyan országok kerülhetnek belső viszonyokat közvetve befolyásolni képes pozícióba, amelyek nem feltétlen az európai értékek, demokratikus viszonyok talaján állnak.

Ezzel el is jutunk a más területen már régóta ismert jelenséghez. A demokratikus jogok európai értelemben vett szabadságának a sebezhetőségéhez olyan szándékokkal szemben, amelyek nem osztoznak ezen értékekben, viszont kihasználják az általuk nyújtott lehetőségeket. A terrorizmus, a szervezett bűnözés láthatóan kiválóan tud élni azon körülményekkel, amelyek tíz-tizenöt évvel ezelőtt még az állampolgári és személyiségi jogok általános vívmányainak számítottak. Amelyekhez képest az a tény, hogy újabban az útleveleknek ujjlenyomatot is kell tartalmazniuk, hogy sok esetben a légiutas-listát – részletes adatokkal – le kell jelenteni, vagy például mind több országban a nyilvános helyeket is „bekamerázzák”, nos, ez mind visszalépést jelent. Mégis, mindinkább muszáj beletörődni, mert a szabadságjogokkal visszaélők ellen viszont másként nem lehet védekezni.

Valami ilyesminek a szüksége merült tehát fel immár a mindeddig sérthetetlennek vélt piaci szabadságjogok esetében is. Ez valóban új fejlemény, de a globalizáció korában nem váratlan. Újabb jele annak, hogy a világ rohamtempóban zsugorodik. És amíg a szereplők alapvető kérdésekben nem feltétlen azonos alapokon állnak, addig egyfelől a korábban alapvetőnek érzett feltételek megléte, másfelől a védekezés szüksége elkerülhetetlenné teszi kompromisszumok keresését. Amit lehet nem szeretni, de megkerülni aligha.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője