Alpesi káröröm a davosi Világgazdasági Fórumon
Valamennyiük közül a bankárokat rótták meg a legjobban, akik a subprime válsággal, a súlyos veszteségekkel és a megrendült részvénypiacokkal a hátuk mögött az idén kevésbé voltak mindentudók, mint nemrég. A 2008-as tanácskozáson azonban nemcsak őket térdeltették a sarokba, hanem a szabályozó főhatóságokat is – azaz a jegybanki vezetőket.
Aki korábban nemzetközi tanácskozásokra járt, az megszokhatta, hogy Amerika miként leckéztetett mindenki mást az átláthatóság ügyében. Erre az idén is akadt példa egy korábbi pénzügyminiszter személyében, aki a szuverén alapok tevékenységének fokozott transzparenciáját sürgette (de nem az amerikai és az európai hedge-alapokét). Most azonban a fejlődő országok nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy rámutassanak az egész képmutatásra. A levegőben ráadásul érezhető volt némi káröröm az USA mostani problémái miatt, jóllehet ezt mérsékelte az a félelem, hogy az esetleges amerikai hanyatlásnak a saját gazdaságukra is hatással lesz.
Tényleg az Egyesült Államok volt az, amely másokat arra buzdított, hogy engedjék be az amerikai bankokat, azok megtanítják a helyieknek, miként kell üzleti vállalkozásokat vezetni? Valóban Amerika volt az, amely kérkedett a saját, magasabb rendű kockázatmenedzselési rendszereivel, ami egészen odáig ment, hogy kifejlesztettek egy új, Bázel II néven ismert szabályozási rendszert? Bázel II ma halott, legalábbis addig, amíg a mostani katasztrófa emlékei el nem halványulnak.
A bankárok és a hitelminősítő intézetek hittek a pénzügyi alkímiában. Azt gondolták, hogy pénzügyi innovációval a rossz jelzáloghiteleket valahogy AAA kategóriás, jó értékpapírrá lehet varázsolni. A korszerű pénzügyi elméletek egyik tanulsága azonban az lehetne, hogy – jól működő piacokat feltételezve – a kockázatok újracsomagolása nem jelent semmit. Ha ismerjük a tejszín és a lefölözött tej árát, akkor ki tudjuk számítani az 1 vagy 2 százalékos tejét. Elvileg lehetett ugyan némi pénz az adósságok átcsomagolásában, de az a sok milliárd, amelyet a bankok nyertek a dolgon, nem volt benne abban, amit a tartozások újraszeletelésével kerestek, mert a csomagok értéke jóval nagyobb volt, mint a bennük lévő tartalomé.
A dolog már az elején túl jónak látszott ahhoz, hogy igaz legyen, és tényleg úgy is volt. Ami ennél is roszszabb, a bankok a kockázatmenedzselés első alaptételét sem értették meg: a diverzifikálás csak akkor működik, ha a kockázatok között nincs korreláció. Azt sem értették meg, hogy a makrosokkok (például azok, amelyek a lakásárakat és az adósok törlesztési képességét érintik) az összes jelzálogcsőd valószínűségét befolyásolják.
Magam Davosban azzal érveltem, hogy a jegybankok is hibásak, mert rosszul ítélték meg a gazdasági visszaesés veszélyét, ezért ilyen esetre nem is készültek fel megfelelő szabályozási környezettel. Ráadásul a megfelelő válaszlépések megtételével is túl sokáig vártak, mert a monetáris intézkedések hatásának jelentkezéséig normális viszonyok között is várni kell egy évig vagy még tovább. A központi bankoknak megelőző, nem pedig válaszintézkedésekkel kell operálniuk.
Mindennél rosszabb azonban, hogy az amerikai Federal Reserve és annak korábbi elnöke, Alan Greenspan maga is hozzájárulhatott a probléma létrejöttéhez, amikor bátorította a háztartásokat a kockázatos, változó kamatozású jelzáloghitelek felvételére, miközben azzal oszlatta el az esetleges ingatlanpiaci buborék miatti aggodalmakat, hogy legfeljebb némi „habzásra” kell számítani. Általában ilyen vitában a központi bank védelmére kelt volna a hallgatóság, most azonban jobbára nekem adtak igazat. A hallgatóságban keveseket indított meg egy jegybanki vezető azon megjegyzése, hogy „a problémákat senki sem tudta előre megjósolni”. Talán azért sem, mert – hozzám hasonlóan – az ott lévők közül többen is kifejezetten óvtak a várható következményektől a korábbi években. Amiben tévesen ítéltünk, az a banki gyakorlat elhibázottságának és átláthatatlanságának a mértéke, a kockázatmenedzselési rendszerek alkalmatlanságának a felbecsülése volt.
Érdekes volt látni, miként viselkednének a válság kapcsán az egyes kultúrákban. Japánban egy nagybank vezetője bocsánatot kért volna az alkalmazottaitól és hazájától a veszteségek miatt, visszautasította volna a nyugdíjcsomagját, illetve a bónuszát a bukás kárvallottjai javára, és mindenekelőtt magától lemondott volna. Amerikában az egyetlen kérdés az, hogy vajon távozásra kényszeríti-e az igazgatótanács a bukott vezetőt, és ha igen, akkor mekkora végkielégítéssel bocsátja útjára. Amikor egy igazgatót megkérdeztem a bónusz visszaadásáról, nemcsak nemmel válaszolt, hanem ingerülten a védelmébe vette a járandóság rendszerét.
Az utóbbi húsz évben a mostani a harmadik legsúlyosabb válság az Egyesült Államokban, az 1989-es takarékbanki fizetésképtelenség, illetve a 2002-es Enron-összeomlás óta. A dereguláció szemmel láthatóan nem működik. A megzabolázatlan piacok ugyan képesek arra, hogy óriási bónuszokhoz juttassák a vállalatvezetőket, de – mint valamiféle láthatatlan kéz – nem vezetnek el a társadalmi jóléthez. Amíg pedig ki nem tudunk alakítani valami jobb egyensúlyt a piacok és a kormányok között, addig a világnak továbbra is nagy árat kell fizetnie a fennálló viszonyokért.
Copyright: Project Syndicate, 2008 @ www.project-syndicate.org
A szerző közgazdasági Nobel-díjas
