Fogyó sertés

Mára teljesen bizonytalanná vált, mi lesz a hazai sertésszektor sorsa. Szakmai berkekben nincs vita arról, hogy az ágazat mély válságban van, de az agrártárca – mivel uniós támogatások nincsenek – saját hatáskörben nem tud látványos intézkedéseket hozni. Így a vertikum szereplői csaknem védtelenné váltak a piaci folyamatokkal szemben.

Bár az ágazat nem mentes a hatékonysági problémáktól sem, úgy tűnik, a kegyelemdöfést nem elsősorban az élesedő verseny, hanem a takarmányár-robbanás adja meg. A drasztikusan növekvő költségeket nem lehet elismertetni a sertésárakban, mert a fogyasztók nem vevők rá. A drágítást akadályozza az egységes uniós piac is, mivel az élelmiszerláncok – sokszor rejtélyes módon – árletörő, olcsóbb importhúsokat szereznek be, olykor komoly minőségi hiányosságok árán is.

Rossz hallgatni azokat a szakmai jóslatokat, amelyek szerint a mai viszonyok között akár további 1-1,2 millió darabbal is zsugorodhat a hazai sertésállomány, a kisebb gazdaságokból pedig az állattartás teljesen eltűnhet. E leépülés azzal járhat, hogy önellátottságunk a sertéshúsból megszűnik, és a tradicionális ágazat a belföldi igények kielégítéséhez is importra kényszerülhet. Egyúttal rendkívül messze kerülünk azoktól a kormányzati céloktól is, amelyek az állattenyésztés súlyának jelentős növelését irányozták elő a mezőgazdasági termelési szerkezeten belül.

Ilyen helyzetben az európai léptékkel mérve kicsinek számító hazai húsipari cégeknek is alig van perspektívájuk, hacsak nem „menekülnek előre” a felgyorsult uniós koncentrációs folyamatban. Szlovák tőkére alapozva valami ilyesmivel próbálkoznak meg most a Debreceni Hús Zrt. köré csoportosuló Román-cégek is. A későbbiekben pedig arra lehet számítani, hogy – ideértve Csányi Sándor szegedi „húsbirodalmát is” – valamennyi valamirevaló hazai céget európai-amerikai húsóriás vállalkozások kebelezik be.