A szociális csapda
Mindkét oldal számára nyújthat érveket az a jelentés, amelyet az Eurostat készített a 2005-ös szociális kiadások unióbeli összehasonlításáról (bár a Gyurcsány-csomag azóta módosíthatott a képen). Nem tévednek azok, akik azt állítják, hogy a gyorsabban fejlődő többi rendszerváltó országhoz viszonyítva igen magas nálunk ezen kiadások aránya a GDP-hez képest, egyedül Szlovénia büszkélkedhet magasabb mutatóval. Ugyanakkor azoknak is igazuk van, akik szerint az Európai Unió átlagánál még mindig jóval alacsonyabb a ráta. A közgazdászokat különösen aggaszthatja, hogy a kiadások növekedési üteme Magyarországon 2000 óta messze túlszárnyalja az unióét (nem utolsósorban a Medgyessy-féle „jóléti rendszerváltás” következményeként), de még ez is csak arra volt elég, hogy vásárlóerő-paritáson a fejlettebb tagállamok 40-50 százalékát érjük el egy főre vetítve.
Elfogadva és megértve azt, hogy egy kényelmes dolgozószobából könnyebb a szociális kiadások megkurtítása mellett érveket felhozni, mint a mélynyomorban tengődő honfitársainknak a napi túlélésért küzdeni, az ellenzőket nem árt emlékeztetni a romló demográfiai trendekre és a rendkívül alacsony aktivitási arányra. Lehet azon elmélkedni, hogy a jelenlegi segélyek mire elegendők, csakhogy egyre fogy azok tábora, akik ennek terheit még tudják és hajlandók is finanszírozni.
A magyarországi politikai és közhangulat sajnos nem kedvez a szociális és adórendszer radikális átalakításának. Némi reménysugárt jelenthet ugyan a kormány Segély helyett munkát elnevezésű programja, ennek jobboldali ihletettsége miatt azonban máris megrótta a miniszterelnököt a vezető napilap publicistája. De vajon tényleg azon kell még vitatkozni, hogy a családok támogatását a gyermekek iskoláztatásához kösse az állam? Nem kellene inkább esélyt adni a kitörésre? A gyermekeknek és a gazdaságnak is.
