Hogyan szalasszuk el a gazdasági fellendülést?

Obama egy szabadesésben lévő gazdaságot örökölt, ezért a beiktatása óta eltelt rövid időben nem is volt esély a zuhanás megállítására. Bush elnök a hivatali idejének utolsó hónapjaiban olyan bénultságot mutatott, mint az autó reflektorfényébe került szarvas. Ehhez képest megnyugvást jelent, hogy az Egyesült Államoknak van végre olyan elnöke, aki képes cselekedni. A különbség pedig óriási lesz, már az eddigi tettei miatt is.

Sajnos amit tesz, még így sem elégséges. Az ösztönző csomag ugyan hatalmas, az egyharmadát azonban elviszi az adócsökkentés. Márpedig ez utóbbi nagy részét valószínűleg megtakarítják a kedvezményezettek, mivel óriási tartozásaik vannak, gyorsan esik a vagyonuk értéke, ráadásul tartaniuk kell a terjedő munkanélküliségtől (amely a fejlett ipari államok sorában a legrosszabb segélyezési rendszerrel párosul).

Az ösztönző csomag közel fele csupán arra jó, hogy kompenzálja az egyes államok kiadáscsökkentései által kiváltott összehúzódást. Amerika 50 államának egyensúlyban kellene tartani a gazdálkodását, az összesített hiányukat azonban már néhány hónappal ezelőtt is 150 milliárd dollárra becsülték. Most már jóval nagyobb számról lehet szó, mert egyedül Kalifornia deficitje kitesz 40 milliárdot.

A háztartások megtakarításai végre emelkedni kezdenek, ez hosszabb távon ugyan egészséges a családok pénzügyei szempontjából, katasztrofális azonban a növekedés számára. Egyidejűleg a kivitel és a beruházások szintje is esik. Az amerikai gazdaság stabilizátorai (a progreszszív adórendszer és a jóléti ellátás) ugyan erősen meggyengültek, de némi ösztönző hatás továbbra is várható tőlük, csakúgy, mint a GDP 10 százalékára rúgó költségvetési hiánytól. Röviden: az ösztönzés ugyan erősíti majd az amerikai gazdaságot, de ahhoz valószínűleg nem eléggé, hogy robusztus növekedés induljon el. Ez pedig rossz hír a világgazdaság többi része számára.

A fellendülést célzó Obama-tervek elégtelensége azonban nem az ösztönző csomagból ered, hanem a pénzügyi piacok életre keltését célzó, gyenge erőfeszítésekből. Az ebből eredő bukás több fontos leckével szolgál a világ többi országa számára, amelyek – már most vagy később – szembesülni kényszerülnek bankjaik hasonló problémáival.

- A banki szerkezetváltás halogatása költséges, mind a mentőakciók növekvő terhei, mind az időközben elszenvedett gazdasági veszteségek miatt.

- A kormányok nem szeretik bevallani a problémák valódi súlyát, ezért a bankrendszernek csak annyit adnak, amennyi éppen elegendő a túlélésükhöz, de kevés a talpra állásukhoz.

- A bizalom fontos, de annak szilárd alapokon kell nyugodnia. Ezért az intézkedéseknél nem szabad senkinek azzal áltatnia magát, hogy a korábban nyújtott kölcsönök jók voltak, s már csak a bizalomnak kell helyreállnia.

- A bankároktól elvárható, hogy az ösztönzők hatására helyesen járjanak el a saját érdekükben. A perverz ösztönzők azonban túlzott kockázatvállalásra sarkallnak, ez főleg azon bankok esetében mutatható ki, amelyek túl nagyok ahhoz, hogy bukni hagyják őket. Ebben a körben halogatják a kétes jelzáloghitelek rendezését, miközben milliárdokat fizetnek ki prémiumok és osztalékok címén.

- A bankok államosításának következményeinél is veszélyesebb az, ha a veszteségeket társadalmasítják, a profitlehetőségeket pedig privatizálják. Az amerikai adófizetők számlájára egyre rosszabb üzleteket kötnek: kezdetben a mentőakciók keretében kiadott egy dollárért 67 centnyi eszközhöz jutott nevükben az állam, utóbb ez 0,25 centre apadt.

- Hiba, ha a bankok megmentését összekeverik a bankárok és a részvényesek megmentésével. Amerika sokkal olcsóbban védhette volna meg a hitelintézeteit, ha veszni hagyta volna a részvényeseket.

- Működésképtelennek bizonyult az az elv, hogy a nagy pénzekből valamennyi lecsörgedezik a lakossághoz, a bankoknak juttatott öszszegek például nem hátráltatták a jelzálogcsődök miatti végrehajtások számának további növekedését. Ha hagyták volna bukni az AIG-t, az ugyan fájdalmas következményekkel járt volna, de még úgy is előnyösebb lett volna, mint 150 milliárd dollár feletti összeget kifizetni abban a reményben, hogy abból fontos helyekre is jut.

- Az amerikai pénzügyi rendszert az átláthatóság hiánya juttatta bajba, és átláthatóság nélkül nem is tud kikerülni onnan.

- A visszanézés helyett jobb lenne előretekinteni, mérsékelve az új hitelek kockázatait, és új kihelyezési kapacitásokat teremtve. Ha a 700 milliárd dolláros mentőakció részeként új bankot hoztak volna létre, akkor – 10:1 arányú áttételt feltételezve – 7000 milliárd dollárnyi új hitelkeretet lehetett volna teremteni.

Azt a kort, amikor hinni kellett abban, hogy a semmiből valamit teremteni lehet, át kellene adni a múltnak. Ha a politikusok ragaszkodnak a korábbi válaszokhoz – abban a reményben, hogy a terhek még elfogadhatók az adófizetőknek, de az összegek elég nagyok a hitelintézetek számára –, akkor csak elodázzák a problémák megoldását. A fenyegető zsákutca elkerüléséhez több pénzre lesz szükség, de ehhez az amerikaiaknak nincs sok kedvük, főleg nem az eddigi feltételek szerint. A pénzforrás elapadhat, csakúgy, mint az amerikaiak legendás optimizmusa és reménykedése.

Copyright: Project Syndicate, 2009

@ www.project-syndicate.org