Útban a pénzügyi rendszer újraszabályozása felé
A bankközi hitelezéseknél használt kamatlábak csökkennek, de még mindig jóval magasabbak, mint lenniük kellene. A részvényjegyzések ingatagok, a globális piaci viszonyok törékenyek. Ennél is aggasztóbb, hogy látjuk a következményeket a reálgazdaságban az Egyesült Államokban és Európa-szerte. A GDP zsugorodik, az ipari termelés rekordütemben hanyatlik.
A kérdés az, hogy merre vezet az út innen. A válasz erre az, hogy újra kell építenünk a bizalmat. Ez a legsúlyosabb kihívás Európa, a brüsszeli bizottság, a világ vezető politikusai és a pénzügyi szolgáltató szektor számára a következő öt évben. Nem lesz könnyű feladat.
Először is meg kell őrizni a pénzügyi piacok egészségét, mert e nélkül nem lesz fellendülés. Emellett szükség van az átláthatóságra és a megfelelő kockázatkezelési eljárásokra, ezek fontosságát a tőkekövetelményekre vonatkozó javaslataimban is hangoztattam. Kell, hogy legyen áttekintés a folyamatokról, valamint hatékony válságkezelési mechanizmus: ez az, amiért előterjesztettem egy javaslatot egy korai intervenciós módszerre, amelyhez várom a Jacques de Larosiere vezetése alatt létrehozott, magas rangú munkacsoport elemzését.
Végezetül pedig szükség van a nemzetközi együttműködésre, jó és rossz időkben egyaránt. Át kell alakítani a nemzetközi pénzügyi intézményeket, s létre kell hozni egy megfelelő vizsgálati és felügyeleti rendszert.
A könyvelési szabványok, valamint a tőkemegfelelés európai és globális keretrendszere a jelenlegi formájában növelte a felfordulást a piacokon, mert erősen prociklikus hatást fejtett ki. Olyan időkben, amikor a mostanihoz hasonlóan likviditásszűke áll elő, a piaci értékhez kötött számvitelen alapuló eladási és értékelési döntések erősítik a lefelé menő spirált, mert az értékpapíroktól való megszabadulásra ösztönöznek. Éppen ez az, amiért ennek a módszernek a rugalmas alkalmazhatóságát legutóbb javasoltam.
A dinamikus tartalékolási rendszer sok banknak jött jól a múltban. A mostani felfordulás idején különösen a spanyol pénzintézeteknek tett jó szolgálatot a módszer alkalmazása, amelyhez jóval szélesebb körben kellene folyamodni. A rendszer megköveteli a bankoktól, hogy jó időkben bőséges puffert képezzenek, amelyet aztán a rossz idők bekövetkeztekor apasztani lehet, ami mind a mikro-, mind a makroszintű követelményeknek kiválóan megfelel. A boom idején fékezi a hitelvolumen túlzott kiterjesztését, recesszió idején pedig csökkenti a bankcsődök kockázatát vagy az alaptőke megcsappanásának veszélyét, ezzel végső soron megteremti a fenntartható fellendülés feltételeit.
Ideális esetben nemzetközi egyezségre kellene jutni, hogy be lehessen vezetni egy hasonló, újragondolt rendszert. Azonban ezt az ügyet félretéve sem éreztem magam soha kellőképpen meggyőzve, hogy a tőkekövetelményeknek a kereskedési könyvekben ténylegesen alacsonyabbnak kell lenniük, mint a banki könyvekben. (A jelenlegi uniós szabályozásban a kereskedési célból tartott pénzügyi eszközök a bankok kereskedési könyveiben jelennek meg, piaci áron, míg a lejáratig tartottak a banki könyvekben, piaci kockázat nélkül – a szerk.) Amikor a likviditás elapad, akkor az adásvétel lehetetlenné válik, erőteljes árengedmények nélkül mindenképpen. Az világos, hogy a kereskedési könyvelés szerint egy csőd valószínűsége alacsonyabb, mert ott rövidebb ideig tartják nyilván az eszközöket. A tőke erodálódásának mértéke a fizetésképtelenség esetén mégis ugyanakkora, tekintet nélkül arra, hogy az adott eszköz csak egy napig volt a kereskedési könyvekben nyilvántartva, vagy egy évtizedig a banki könyvekben. Ezért kell sokkal szigorúbb tőkekövetelményeket meghatározni a kereskedési könyvekben szereplő kitettség számára.
Ami pedig a kockáztatott értékre vonatkozó modelleket illeti, ezek hasznosságára megdönthetetlen bizonyíték van olyan esetekben, amikor nincs rájuk szükség, viszont teljesen haszontalanok, ha szükség lenne rájuk. Meggyőződésem, hogy elkerülhetetlen a banki mérlegekben egy tőkeáttételi maximum meghatározása, függetlenül a kockázatos eszközök súlyozásától vagy a kockázatos értékek mérésétől. Az a tény, hogy a tőke/eszköz arány jelenleg 3 százalékon áll, mindent elárul arról, amit tudni kell a jelenleg erősen prociklikus tőkekövetelmény-rendszer elégtelenségeiről.
A jelenlegi légkörben lehetetlen a legtöbb pénzügyi eszköz értékének meghatározása egy 3 százalékos hibahatáron belül, és a legtöbb bank mérlegét a mostani válságban jellemző, túlzott áttételek miatt is korrigálni kell, illetve a jövőre nézve helyes szinten szükséges tartani. Egyensúlyt kell teremteni a tapasztalt hiányosságok korrigálását célzó szabályozás, illetve a dinamikus, innovatív bankok és piacok megőrzésének követelménye között. Arra nincs szükség, hogy elárasszák rengeteg jelentéssel a felügyeleti szerveket, amelyeknek nem maradna idejük ara, hogy ezek tartalmát értelmezzék, és abból a megfelelő következtetéseket levonják. Azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy a legjobban fizetett lobbisták javaslataira legyünk csak fogékonyak, mert végső soron ők voltak azok, akik rávették a törvényhozókat olyan záradékok és cikkelyek kikötésére, amelyeknek döntő szerepük volt annak a laza, rendszerszintű kockázatokkal járó szabályozásnak a létrejöttében, amelynek következtében most az adófizetőknek kell a zsebükbe nyúlniuk.
A szerző a belső piacért és a szolgáltatásokért felelős európai biztos
Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org
