Amikor néhány hete a dél-kínai Guilin városának vadonatúj repülőteréről vitt be a taxi, nem csak a környék jellegzetes karsztkúpjaira csodálkoztam rá. Meglepve láttam ugyanis, hogy az autópálya bővítésén dolgozó munkások markolók és dózerek helyett talicskával végzik a terepmunkát. Persze abban az országban, ahol a világ népességének egyötöde lakik, ez akár természetesnek is tűnhet. A jelentősége azonban mégis nagyobb, mint gondolnánk.

Kétségtelen tény, hogy az idén 60. születésnapját ünneplő népköztársaság – különösen az utóbbi 10-20 év alatt – szédítő fejlődésen ment keresztül. A korábban szinte az összes alapvető árucikkből importra szoruló ország mára a világ vezető exportőrévé vált. A gazdaság ráadásul a mostani világválságot sem sínylette meg: a GDP a harmadik negyedévben irigylésre méltó ütemben, 8,9 százalékkal bővült. Ez döntően annak a 586 milliárd dolláros ösztönző csomagnak köszönhető, amelyet Peking még tavaly novemberben indított el.

A beruházásokra és exportra alapuló, központilag irányított kínai modell tehát látszólag kitűnően működik. Ha azonban kicsit alaposabban vesszük szemügyre, észrevehetjük az árnyoldalait és a buktatóit is. Először is, sokan talán nem tudják, de a népi Kínában nincs ingyenes oktatás és egészségügy. A városi munkások fele, a vidéki dolgozók 90 százaléka nyugdíjra sem jogosult. A lakosság ezért – egyfajta önadózás keretében – jóval öngondoskodóbb, mint az nyugaton szokás: a lakossági megtakarítási ráta tavaly közel 25 százalék volt. Mivel a nagyobb vállalatoknál nem divat az osztalékfizetés, a kisebbek pedig nehezen jutnak hitelhez, a cégek majdnem hasonló arányban teszik félre nyereségüket. Az államival kiegészülve ez 50 százalék feletti belföldi megtakarítási rátát eredményez. Ez irdatlanul magas arány.
A lakosság takarékossága, illetve a szédítő gazdasági növekedés ütem ellenére gyakorlatilag stagnáló foglalkoztatásbővülés oda vezetett, hogy a lakossági fogyasztás mindössze a GDP 35 százalékát teszi ki, miközben a beruházás a 40 százalékot is meghaladja (ez háromszorosa a fejlett országokénak). Jellemző adat, hogy az idei első fél év gazdasági növekedésének 87 százaléka a beruházásoknak volt köszönhető. Ráadásul ezek valamikor termőre fordulnak, amit belföldön – az említett okok miatt – nehéz lesz értékesíteni. Az export tehát létfontosságú. Ezért van az, hogy a pekingi vezetés továbbra sem engedi felértékelni a jüant a dollárhoz képest. Becslések szerint így a kormány az egyensúlyi szinthez képest 15-25 százalékkal alacsonyabb árfolyammal segíti a kínai exportőrök versenyképességét külföldön (és szubvencionálja például a nyugati fogyasztók cipővásárlásait).

Ezzel azonban Peking saját magát is kalodába zárta. A külkereskedelmi többlet következtében immár 800 milliárd dollárnyi amerikai állampapír van a birtokában, amivel az Egyesült Államok legnagyobb hitelezőjévé vált. Bármennyire is szeretne szabadulni tőle, nem teheti, mert a dollár leértékelődése neki is veszteséget okozna, nem beszélve a Fed esetleges kamatemeléséről, amely legfontosabb exportpiacának keresletét fogná vissza.
A kitörési pont a belső fogyasztás erősítése lenne, amihez csökkenteni kellene a lakosság megtakarítását. Ez például az egészségügyi ellátás kiterjesztésével, javításával történhetne, amire egyébként Peking 125 milliárd dollárt el is kíván költeni 2009 és 2011 között. Így viszont csökkenhet a nemzetközi versenyelőny.
Van azonban egy másik, talán még nagyobb kihívás. Ahhoz, hogy kevesebb belföldi megtakarítás is elegendő legyen, érdemben javítani kellene a beruházások hatékonyságát, amely most jóval elmarad a fejlett világ szintjétől. Ezért van az, hogy a munkagép nélkül dolgozó guilini útépítők is a jelenlegi, torz rendszert konzerválják. Ami jó ideig működhet még ugyan, de egyre erősebb korlátokba ütközik majd.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője