Ami az államadósság állítólagos érintetlenül maradását illeti, a miniszter úr azzal érvel, hogy a vásárlást abból a Magyar Nemzeti Banknál tartott kormányzati betétből fedezték, amely az IMF-hitelből származik. Hogy valóban abból származik-e, azt én éppoly kevéssé tudom, mint azt, hogy a budapesti vízvezeték nekem az Innből vagy a Rábából származó Duna-vizet szolgáltat-e. De az kétségtelen, hogy a kérdéses IMF-hitel növeli az állam pénzbetétét. Erre a célra is kérte azt a korábbi kormány: hogy tartalékként segítsen elhárítani egy nemzetközi fizetési zavar veszélyét. Ha a veszély elhárult, és a pótlólagos tartalékra nincs többé szükség, akkor vissza kellene azt fizetni.
Nemcsak illendőségből és különösképpen nem a szabadságharc jelszavával, hanem azért, mert ha ilyen módon deklaráljuk, hogy nincs már rá szükségünk, akkor más hitelezőinktől kedvezőbb föltételeket tudunk kiharcolni, hiszen mindenki annak ad szívesebben (és olcsóbban) kölcsön, akinek nincs a pénzre szüksége. Talán akadnak, akik emlékeznek rá, hogy a Bokros-csomag sikere nyomán az akkori kormány pontosan így járt el: határidő előtt, nagy hírverés mellett visszafizette az IMF-nek az összes tartozását. Ha viszont a kormány a visszafizetés helyett tőzsdézik a hitelbe kapott eszközökkel, akkor ne állítsa azt, hogy ezzel nem növeli az államadósságot.
Érinti-e az 500 milliárd forintos tőzsdei az állami költségvetés hiányát? A miniszter úr szerint nem, és abban igaza van, hogy az vonatkozó (ESA) szabályai az ilyen vásárlást nem minősítik költségvetési kiadásnak, ezért ez nem érinti a költségvetés egyenlegét sem. Csakhogy a Magyar Köztársaságnak van egy belső jogrendje is, amelyet mostanában igen sűrűn módosítgatnak, és ebből talán jogos azt gondolnunk, hogy van neki meg talán még a hozzá való alkalmazkodásnak is jelentősége.
Az adott vonatkozásban az államháztartásról szóló 1992. évi, többször módosított XXXVIII. törvényt kell idéznünk, amely (8/A. szakasz (3) i) bek.) az állami tulajdoni részesedés értékesítését úgynevezett finanszírozási bevételnek nyilvánítja, de nem nyilvánítja finanszírozási kiadásnak a tulajdonrész szerzését. Az utóbbi így „normális”, azaz a költségvetési egyenleg számításánál is figyelembe veendő kiadás. Ez a kettősség nem véletlen vagy tévedés.
Megfelel az IMF által is alkalmazott GFS (government finance statistics) számviteli rendszernek. Azaz, a magyar jogrend szerint a MOL-ügylet (a költségvetésben elő nem irányzott hatalmas összegű kiadás) rontotta, a közel két százalékával, a költségvetési egyenleget, és persze az elmondottakból az is következik, hogy ez a romlás most már abban az amúgy valószínűtlen esetben is érintetlenül maradna, ha a részvénypakettet az állam eladná.
A szerző közgazdász
