Budapestről nézve nehezen érthető a kijevi vezetők válságkezelése. Az oroszbarát fegyveresek napról napra több kelet-ukrajnai városban foglalják el a rendőrséget és más épületeket, nem törődnek ultimátummal, propagandacéllal tévékamerákba nézve, még az álarcot is levéve azt mondják a világnak: tisztelt Vlagyimir Putyin, segítsen rajtunk, Oroszországhoz akarunk tartozni. Mit is tehet az orosz elnök ilyen keserű szavakat hallva?
Brüsszelből természetesen nem utasíthatja senki a kijevi vezetőket, hogy mit tegyenek, hogyan is avatkozhatnának bele egy független, területének egy részétől egyébként megfosztott ország belügyeibe? Lehet értetlenkedni. Mondjuk olyan furcsaságokon, hogy Kelet-Ukrajna fegyverrel sakkban tartott vidékein miért nem lehet rendkívüli állapotot hirdetni csupán azért, mert ezzel akadályoznák a május 25-ei elnökválasztás kampányát. A kampány, mint tudjuk, nagyon fontos, csak épp nehezen kiszámítható, hogy néhány hét múlva egyáltalán lesz-e lehetőség Donyeckban és Harkivban elmenni voksolni.
Erőt alkalmazni mindig a legutolsó lehetőség. De a kijevi vezetők tehetetlenségét mutatja, hogy egyáltalán hagytak fegyveresek kezére engedni rendőrörsöket, kormányépületeket. Az időben küldött erősítés mindezt megakadályozhatta volna, Kijev mégsem lépett, nyilván vannak, akik tudják, hogy miért nem.
A kelet-ukrajnai helyzetet látva szomorúnak tűnik, hogy Brüsszel most adta áldását újabb egymilliárd euró hitel folyósítására, amelyet maximum tizenöt éven belül kell visszafizetni. Ez gesztusnál jóval több, de a kérdés mégis csak az: ki fogja ezt a pénzt visszafizetni, egyáltalán eljut-e a folyamat odáig, hogy a segítség célba érjen. Az egymilliárd a szerkezeti reformok végrehajtására menne, csak éppen előbb azt kellene tudni, hogy lesz-e lehetőség végrehajtani a reformokat. Vagy megkezdődött Kelet-Ukrajna szisztematikus leválasztása az országról? Ennek drámai következményei lennének.
