„Most elmegyek aludni, és nem tudom, milyen világra ébredek fel… jobbra vagy rosszabbra?” – egy iraki kurd Twitter-felhasználó foglalta így össze félelmeit a moszuli csata előestéjén. A nemzetközi közösség figyelme most ugyan elsődlegesen az Iszlám Állam visszaszorítására és arra a körülbelül egymillió civilre összpontosul, akik bent rekedtek a harctéren, ennek ellenére nem feledkezhetünk el a csata hosszú távú következményeiről sem. Az új, Iszlám Állam utáni Irak és Közel-Kelet kialakulása ugyanis Moszulban kezdődik meg, itt láthatjuk majd azokat az erőviszonyokat, érdekeket és konfliktusokat, amelyek évekre, évtizedekre meg fogják határozni az ország és a térség jövőjét.
A következő hónapok eseményei során három fontos kérdésre kell figyelnünk, ha előre akarjuk jelezni a helyi és regionális politika dinamikáját. Egyrészről az Iszlám Állam legyőzését követően a különböző térségbeli és globális nagyhatalmaknak el kell dönteniük, hogy milyen szerepet kívánnak betölteni Irak jövőjében. Az Egyesült Államok vezette koalíció (benne a legfontosabb európai államokkal, így Magyarországgal is) a dzsihadista szervezet legyőzése érdekében jött létre, a Nyugat számára pedig nagy költségeket emészt fel az iraki jelenlét, viszont a teljes kivonulással hatalmas űr keletkezne. Ezzel párhuzamosan minden jel arra mutat, hogy a térség középhatalmai (Irán, Törökország, esetleg Szaúd-Arábia) hosszú távon jelen kívánnak lenni Irakban, a köztük lévő versengés tehát borítékolható – a kérdés az, hogy ez milyen formában fog történni, és az Egyesült Államok és Európa milyen szerepet akarnak betölteni benne.
Harmadrészről az etnikai-vallási közösségek közötti vetélkedés mellett nem szabad elfeledkeznünk az e csoportokon belüli hatalmi harcokról, amelyek intenzitása az Iszlám Állam gyengülésével párhuzamosan folyamatosan erősödik. Ez talán Bagdadban a leglátványosabb: a síita arab pártok és mozgalmak között komoly ellentétek jöttek létre, Haider al-Abádi miniszterelnök hatalmát pedig több más politikus – köztük a volt kormányfő Núri al-Máliki vagy a hagyományosan erős családból származó fiatal mozgalmár, Muktada asz-Szadr – is kihívja, egyebek között a korrupcióra hivatkozva. A síita közösségen belüli politikai törésvonal válhat Irán szerepéből, hiszen sokan aggódva tekintenek a perzsa ország növekvő befolyására. Emellett a különböző kurd frakciók között is láthatunk feszültséget, a szunnita arabok esetében pedig a nagy kérdés az marad, hogy ki tudná érvényesíteni a 2003 óta hányattatott sorsú közösség érdekeit. Az Iszlám Állam maga e közösség szószólójaként lépett fel, a beszámolók szerint pedig sokan azért csatlakoztak Abu Bakr al-Bagdádi szervezetéhez, mert úgy látták, hogy a dzsihadisták között nagyobb biztonságban vannak, mint a síita dominanciájú Bagdad irányítása alatt. Amíg az iraki politikában a szunniták nem tudják erőszakmentesen érvényesíteni érdekeiket, addig a radikális válaszoknak nem lesz alternatívájuk.
Ez a három probléma fogja meghatározni az Iszlám Állam legyőzését követő iraki politikát, az ország sorsa pedig egyértelműen hatással lesz a Közel-Kelet egészére. 2003-ban Szaddám Huszein rezsimjének bukása ösztönözte a szaúdi–iráni vetélkedés fokozódását vagy Törökország egyre inkább érzékelhető jelenlétét a térségben, így bátran kijelenthetjük, hogy a következő évek történéseinek hosszú távú következményei lesznek a régióra, de a világra is. Sajnos a jelenlegi tendenciák nem adnak okot optimizmusra, a konfliktusok mélyülésének sokkal nagyobb a valószínűsége, mint a stabilizálódásnak. Az Iszlám Állam visszaszorulása vagy esetleges eltűnése se tévesszen meg senkit: a szervezet maga már többször a látszólagos megszűnés állapotából építette újra magát, amíg pedig a radikalizációt ösztönző társadalmi fesztültségek megmaradnak, addig (ha nem is ilyen néven, de más formában) bármikor újjászerveződhetnek a szélsőséges terrorista szervezetek.
Ilyen helyzetben az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak végre átfogó stratégiát kell kidolgoznia az iraki helyzet kezelésére, amely egyértelműen azonosítja a nyugati érdekeket, célokat és eszközöket. Jelenleg nagy társadalmi és politikai nyomás érzékelhető a Közel-Keletről való kivonulásra, ez azonban nem feltétlenül vezetne stabil állapotokhoz. Ha akarja a Nyugat, ha nem, mára részévé vált az iraki politikának, a helyi körülményekkel való őszinte szembenézés ezért elkerülhetetlen. A nyugati gondolkodók és politikusok általában intézmények fejlesztésében, államok létrehozásában, feldarabolásában vagy összetartásában látják egy-egy válság megoldását, a gyakorlatban azonban ennél sokkal fontosabb az alapvető emberi szükségletek kielégítése. Amíg a szunnita, síita vagy kurd családok nem érzik magukat biztonságban, és nem alkothatnak maguknak stabil jövőképet, addig teljesen mindegy, hogy hogyan nevezik azt az országot, amelyben élnek. Mint mindenhol a világon, a közel-keleti társadalmak is elsősorban boldogulni akarnak az életben, a Nyugatnak pedig elsősorban ehhez kell segítséget nyújtania.
