Miért nem veszik egymást a bankok?

Az inflációról szóló hírek hatására a bankok árfolyama április óta meglehetősen széles sávban ingadozik, de általában igaz, hogy a pénzintézetek tőzsdei kapitalizációja messze elmarad a saját tőkéjüktől. Ez mindig azt mutatja, hogy 

a jövőben várható nyereségük nem biztosít elegendő megtérülést a bennük rejlő kockázatokhoz, és főképp nem a piaci kamatkörnyezethez képest. 

Pedig a nemzetközi gazdaság helyzete látszólag kedvez a felvásárlásoknak és a fúzióknak. A jegybankok kiugró mérlegfőösszege és az élénkítő költségvetési politikák miatt ugyanis soha nem látott mennyiségű pénz keresi a kockázatmentes hozamoknál (azaz 1-2 százaléknál) magasabb megtérülést. Emellett a járvány és a lezárások egyes vállalatokat relatíve előnyös, másokat hátrányos pozícióba hoztak, és ilyenkor megnő a szerencsésebbek étvágya a meggyengült versenytársakra.

Ha nem csak a bankpiacot nézzük, akkor ezek a hatások jól tetten érhetők: 2021 első negyedévében a globális felvásárlási piac 1200 milliárd dollár körül mozgott, ami nemcsak a gyenge bázishoz, azaz a tavalyi, Covid sújtotta első negyedévhez képest jó eredmény, hanem 2019 első negyedévéhez képest is növekedés. Ebben persze szerepet játszik az is, hogy a lezárások után sok olyan tranzakciót újítottak fel a felek, amelyeket éppen a nagyfokú bizonytalanság akasztott meg, de minden bizonnyal szerepet játszik benne az is, hogy a következő néhány évre jók a konjunkturális kilátások.

Kevésbé érvényesül azonban ez a hatás a bankok határokon átnyúló tranzakciós piacán. A jelenség nem mai, és nem Covid-specifikus.

Az európai nagybankok között lényegében 2008 óta nem látunk nagy, határokon átívelő felvásárlásokat és fúziókat. Ez nemcsak a válság utáni rossz tapasztalatok következménye. A korábbi felvásárlásokról kiderült, hogy az ilyen tranzakciók legfőbb vonzereje a szinergiák kiaknázása, vagyis a megtakarítás nem vagy csak akkor érvényesíthető, ha a vevő is komoly érdekeltséggel rendelkezik a felvásárolt pénzintézet nagy piacain. A tranzakció fő célja ugyanis szinte mindig a megtakarítás, erre viszont csak akkor van lehetőség, ha a két bank fiókhálózata részben átfedésben van. 

Rontja a több államot érintő tranzakciók esélyeit az is, hogy a szabályozói környezetnek való megfelelés országonként (még Európán belül is) eltérő követelményeket támaszt a pénzintézetekkel szemben, és egyre nagyobb költségtételt képvisel a bankok mérlegében. További nehézségeket okoz a banki IT-rendszerek összehangolása, ami ilyenkor kötelező feladat, de roppant költségigényes és kockázatos.  

Az okok egy része azonban még ennél is messzebbről eredeztethető. Az egész világot behálózó óriásbankok, mint a Citibank, a HSBC vagy a Deutsche Bank, amelyek a 80-as, 90-es években lázas terjeszkedésbe kezdtek a globalizálódó világban, a 2000-es években számos kisebb piacon feladták pozícióikat. 

Ekkorra vált egyértelművé, hogy a jelenlét a nem stratégiai piacokon költséges, de az egész operációhoz képest marginális haszonnal kecsegtet, és ugyanez igaz azokra a leánybankokra is, amelyek ugyan nagyobb piacokon működnek, de nem tudnak jelentős piaci részesedést elérni. 

Válogatóssá teszi a vevőket az is, hogy a konjunkturális helyzet ugyan javul, de a közép- és hosszabb távú kilátások koránt sem egyértelműek. A bankok nyereségtermelő képessége az infláció miatt növekvő marzsokkal feltehetőleg erősödik, de az emelkedő kamatok növelik a hitelezettek törlesztési kötelezettségét is, azt pedig a bankok 2008 után alaposan megtanulták, hogy az ilyesmi nem tesz jót a hitelportfóliók minőségének. Más lenne a helyzet, ha egy viszonylag magas, 3-4 százalék körüli inflációs szint stabilizálódna, és tartós konjunktúrával párosulna, egy ilyen környezet ugyanis a bankok ideális működési terepe: a marzsok szélesednének, de a cégeket nem fenyegetné fizetésképtelenség. Ha ez bekövetkezik, a piaci árazások ismét megközelíthetik, sőt meghaladhatják a saját tőke értékét. 

Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy az alszegmensekben, például 

a privátbanki szolgáltatások piacán, a fizetési szolgáltatóknál vagy éppen a nem teljesítő portfóliók terén folyamatosan zajlanak a tisztes méretű nemzetközi adásvételi ügyletek. 

Ez a folyamat Kelet-Közép-Európában le is zajlott. Azok a bankok, amelyek a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején divatból jöttek a térségbe, de nem értek el megfelelő üzemméretet, eladták a bankjaikat. A vevők olyan pénzintézetek voltak, amelyek mély gyökereket eresztettek a régióban, mint például az OTP, a KBC vagy az osztrák és észak-olasz kereskedelmi bankok. Szlovákiában, Csehországban, és a legutóbbi, OTP-felvásárlás óta Szlovéniában ezután nemigen maradt olyan, piaci részesedését tekintve top 5-be tartozó bank, amely eladó lenne.  

Magyarországon csaknem pontosan ugyanez történt. 

A Takarékbank, Budapest Bank, MKB hármas fúzióval hamarosan létrejöhet az OTP mögött a második legnagyobb hazai bank, amely azonban régiós szinten egy darabig még nem lesz szereplő. A vetélytársak a régióban erős osztrák, olasz és belga bankcsoportokhoz köthetők. Ők tartós jelenlétre rendezkedtek be, így a hazai legnagyobb bankok körében további tulajdonosváltások a közeljövőben nem várhatók, de a kisebb pénzintézeteknél lehetnek még átrendeződések.