Gyakorta tartok előadást a környezeti fenntarthatóságról, ahol rendszerint felmerül a közönség részéről, hogy a fogyasztók személyesen mit tehetnek a klímavédelem érdekében. Ilyen esetekben válaszként érkezik a hallgatóságtól a kézenfekvőnek tűnő megoldás: a szelektív hulladékgyűjtés. Kétségtelen, hogy számít, tudatosak vagyunk-e a szemetünk kezelésében, de néha muszáj lelomboznom a lelkes szelektálókat. Amit a lakosság tehet a hulladéklábnyom csökkentése érdekében, az kis túlzással csepp a tengerben. 

Az Európai Unióban tíz kilogramm hulladékból mi fogyasztók kevesebb, mint egy kilogrammot állítunk elő. Szemetünk elsöprő többsége a kereskedelem és az ipar különböző területein képződik. Ennek ellenére a hulladék mennyiségének mérséklését célzó uniós szabályozások eddig főként nem az előállítás, hanem a felhasználás oldaláról igyekeztek megoldani a problémát. 

Az egyszer használatos műanyagok bizonyos körének kivezetése, a lerakókban elhelyezhető települési hulladék 10 százalékban maximálása, és a kommunális hulladék 65 százalékos újrahasznosítási rátájának előírása 2035-ig, inkább a lakossági felelősséget feszegetik. Az elmúlt évek intézkedései érintetlenül hagyták például a tervezett elavulás problémáját, ami posztmodern korunk legsúlyosabb fogyasztóvédelmi kérdése. 

Green,Circular,Economy,Concept.,Hand,Showing,Arrow,Infinity,Symbol,With
Fotó: Shutterstock

A tervezett elavulás lényege, hogy a gyártók a termékeiket szándékosan olyan minőségben és formában dobják piacra, hogy azok élettartama rövid legyen, az árucikket ne lehessen hosszabb időn át használni, javítani, fejleszteni. A tudatos üzleti modell célja a tömegtermelés feltételeinek és a nyereségesség növelésének biztosítása, hiszen ha valami túl sokáig és túl jól működik, akkor abból nem vesznek majd újat az emberek.

Úgy tűnik, ezen a fronton változások elé nézünk. Az Európai Bizottság új, fenntartható termékek forgalomba hozatalával kapcsolatos javaslatcsomagja ugyanis olyan szigorúbb tájékoztatási kötelezettséget ír elő a gyártó számára, amelynek segítségével pontosabb képet kaphatunk a vásárolt termék anyagösszetételéről és környezeti lábnyomáról. A gyártó saját költségén megemelt felelősséget visel majd az előállított termék ártalmatlanításáért. Az újrahasznosítás hatékonyságát és a fogyasztóvédelmet is támogatandó, a tervek szerint 2023-tól fokozatosan bevezetik a digitális termékútlevelet. A bizottság célja, hogy az árucikkek, különösen a textilipari és építőipari termékek, 2030-ig minél nagyobb arányban tartósak, újrahasználhatók, újrahasznosíthatók és javíthatók legyenek. Ennek érdekében az EU tagállamainak 2025. január 1-jéig létre kell hozniuk a háztartásokból származó textilanyagok hulladékgyűjtési rendszerét, az építési anyagoknál pedig többek között egy átfogó közös adatbázis terve merült fel.

A szándékot látva örülhetünk, hogy csökken majd a hulladéktermelés, de az elképzeléseknek a gazdaságra nézve komoly pozitív és negatív hatásuk lehet. Azzal a hátulütővel mindenképpen számolni lehet, hogy a kiterjesztett gyártói felelősségnek, a tartósságnak, a továbbhasználat szavatolhatóságának ára lesz, amit mi fogunk megfizetni. A jobb termék ára magasabb lesz, ami tovább pörgetheti az inflációt. Az más kérdés, hogy ha ritkábban kell beruháznunk egy-egy ruhára, elektromos kütyüre, bútorra, mivel azok ritkábban romlanak el vagy javíthatók, akkor összességében még mérséklődhetnek is a kiadásaink. Nem beszélve arról, hogy egy olyan világban, ahol elképzelhető, hogy hosszabb távon alap- és nyersanyag-, így árucikkhiányra kell berendezkednünk, még lehet, hogy van is ráció a gyártás és a fogyasztás együttes visszafogásában. Munkaerőpiaci szempontból a visszafogottabb gyártási kapacitások alacsonyabb foglalkoztatást eredményezhetnek, bár erre az EU azt mondja, hogy ezzel párhuzamosan az újrahasznosítás, valamint a karbantartási és szervizpiac munkahelyeket hozhat majd létre. Meglátjuk.

Ami azonban egyértelmű előnye lehet a terveknek, az a környezeti terhelés, és azzal együtt az energiaszükséglet visszafogása. Ha egy termékből kevesebb jön le a futószalagról, akkor kevesebb energia szükséges az előállításához, amelyet jórészt még fosszilis energiahordozók égetésével állítunk elő. Így kevesebb üvegházhatású gáz kerül a légkörbe, nem képződik annyi hulladék, és az előállítás energiaigénye is csökken. Az Európai Bizottság azzal számol, hogy a tervezett lépések 2030-ra 132 millió tonna primerenergia-megtakarítást eredményezhetnek, ami körülbelül 150 milliárd köbméter földgáz kiváltásával egyenértékű. Ez a mennyiség nagyjából az Oroszországból érkező földgáz uniós importjának feleltethető meg. 

Sokan kérdezik tőlem azt is manapság, hogy ezekben a zavaros időkben hogyan lehet képes Európa egy időben az energiával kapcsolatos ellátásbiztonság fenntartására és olyan klímavédelmi célok teljesítésére, mint az üvegházhatású gázok csökkentése. A tökéletes receptet nem tudjuk, nem is biztos, hogy van olyan. Gúzsba kötve kell táncolnunk. Az Európai Unió körforgásos gazdaságot érintő javaslatait azonban ebből a szempontból mindenképpen érdemes tanulmányozni és fontolóra venni.