A multilaterális klímafinanszírozás átalakulása

Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) nemrégiben napvilágot látott jelentése arra figyelmeztetett, hogy a globális felmelegedés legszörnyűbb következményeinek elkerüléséhez az egyes országoknak olyan mértékű társadalmi és gazdasági átalakuláson kell átesniük, amilyenre eddig nem volt példa a történelemben. Ahogy azt korábban megfogalmaztuk, csak az intézményi befektetők – nyugdíjalapok, állami vagyonalapok, biztosítók – rendelkeznek elegendő pénzügyi forrással ahhoz, hogy kezelni lehessen a klímaváltozást.

A kockázatok csökkentése érdekében azonban az intézményi befektetők az új projektekkel szemben jellemzően inkább azt részesítik előnyben, ha tőkéjüket olyan működő infrastruktúrákba helyezhetik, amelyek már eleve stabil bevételt hoznak. Ugyanezen ok miatt befektetéseik a fejlett gazdaságokban koncentrálódnak, amelyek az elmúlt évtizedekben az infrastrukturális magánberuházások több mint 70 százalékát fedték le.

A klímaváltozás elleni küzdelemhez azonban az kell, hogy az intézményi befektetők túllépjenek ezeken a kereteken. A kockázatok csökkentéséhez segítségre van szükségük, ezért azt gondoljuk, hogy egy új globális klímafinanszírozási eszközt (global climate finance facility) kell létrehozni, amely kizárólag az intézményi befektetői tőke mobilizálását célozza, és kezeli a multilaterális kezdeményezések hiányosságait.

Néhány ígéretes vállalkozástól eltekintve az államok és a multilaterális pénzügyi intézmények súlyos nehézségekkel küzdenek a magántőke olyan mértékű mobilizálása terén, amely releváns lenne a klímaváltozás elleni küzdelem szempontjából. Kulcsfontosságú tényező, hogy az intézményi befektetők alapvetően nem vesznek részt ilyen kezdeményezésekben. Ennek több oka is van.

Először is, a multilaterális pénzügyi intézményeknek és az intézményi befektetőknek eltérők a prioritásaik.

Az előbbiek tevékenysége a tagállamok szakpolitikai céljain és az ügyfélországok szükségletein alapul, és ezek nem mindig tükrözik a befektetői igényeket. Ezzel szemben az intézményi befektetők, amelyek kereskedelmi szereplőkként nyugdíjasokat vagy más érdekcsoportokat szolgálnak ki, nem fognak olyan projektekbe fektetni, amelyeket túl kockázatosnak ítélnek meg, vagy amelyek nem valószínű, hogy elegendő hasznot hoznak.

Az intézményi befektetők érdeklődésének felkeltéséhez a multilaterális pénzügyi intézmények feltételeinek versenyképesnek kell lenniük azokkal a feltételekkel, amelyeket az intézményi befektetők által használt eszközkezelő magáncégek nyújtanak. Sok intézményi befektetőnek nincs meg a kellő bizalma az infrastrukturális beruházásokban, nem is beszélve a feltörekvő országok ezen szegmenséről. Ebből adódóan a multilaterális pénzügyi intézményeknek megfelelő kapacitásokat kell kiépíteniük az ismeretlen szektorokkal kapcsolatos befektetői aggályok kezelésére.

Másodsorban ellentmondás áll fenn a magánberuházások alacsony jövedelmű és sérülékeny országokban történő elősegítése és a magántőke közepes jövedelmű országokban – ahol a szén-dioxid-emisszió mértéke jóval nagyobb – való klímavédelmi célú mobilizálása között.

Miközben az első országcsoportban történő zöldberuházásokhoz kevés specializált magánbefektetőt lehet találni, addig a nagyobb összegű magántőkét, köztük az intézményi befektetőktől érkező forrásokat, a második országcsoportban lehet mobilizálni. A multilaterális pénzügyi intézmények nem tesznek kellő különbséget e két szegmens között, pedig teljesen más stratégiákat, forrásokat és intézményi struktúrákat igényelnek.

Harmadsorban a multilaterális pénzügyi intézményeknek növelniük kell a jelenlétüket az intézményi befektetők platformján, több kockázatot kell vállalniuk, erősíteniük kell a partnerséget a helyi straté­giai befektetési alapokkal, illetve át kell alakítaniuk a kormányzási struktúrájukat ahhoz, hogy megfeleljen azon vállalatirányítási elveknek, amelyekhez a magánbefektetők hozzászoktak.

Egy nemrégiben megjelent G20-as jelentés szerint a multilaterális pénzügyi intézményeknek erősíteniük kell a tőkebefektetések mobilizálását célzó kapacitásukat is.

Végezetül, néhány kivételtől eltekintve, a meglévő multilaterális kezdeményezések – mint a Zöld Klíma Alap és a Tiszta Technológia Alap – projektszinten mobilizálják a magántőkét, és nem portfóliószinten.

Mivel azonban a legtöbb intézményi befektető kis szakértői csapattal kezel tetemes mennyiségű tőkét, jellemzően nincs arra kapacitásuk, hogy közvetlenül egy-egy adott projektbe fektessenek. A befektetéseik becsatornázására külön eszközre, alapra van szükség.

Ezen kihívások fényében a befektetési tevékenység feletti ellenőrzésnek kulcsszerepe van a magántőke infrastrukturális zöldberuházásokba történő mobilizálásában. A magánbefektetők nem szeretnek lemondani az ellenőrzési jogkörökről az állami szereplők javára, ugyanis attól tartanak, hogy az állami szervek ki vannak téve a politikai befolyásolás veszélyének, illetve előfordulhat, hogy nem üzleti szempontok alapján hoznak befektetéssel kapcsolatos döntéseket. Ezen aggályok enyhítése érdekében a multilaterális pénzügyi intézményeknek ügyelniük kell a befektetések kihelyezési folyamatának függetlenségére. Az egyik ebből a szempontból érdekes modell a hatmilliárd dolláros indiai állami beruházási és infrastrukturális alap (NIIF), amely igen sikeres az intézményi befektetők tőkéjének mobilizálásában.

Az indiai kormányzatnak 49 százalékos kisebbségi tulajdonrésze van az NIIF-ben, illetve az azt irányító cégben, így a magán- és az intézményi befektetők kezében van a többségi részesedés. Az NIIF úgy működik, mint egy megszokott kereskedelmi befektetési alap, a kormányzatnak csupán két képviselője kap helyet az NIIF hatfős igazgatótanácsában. Az alap befektetési bizottsága, amely az összes befektetési döntésről határoz, kizárólag befektetési szakemberekből áll, akik – mint ahogy az NIIF munkatársai is – főként a magánszektorból kerültek ki. Az állami ellenőrzés korlátozásának célja, hogy az NIIF mentes legyen mindenféle potenciális politikai befolyásolástól, ezzel biztosítják a befektetőket, hogy az alap teljesen üzleti alapon működik a szakpolitikailag kijelölt mandátumán belül.

A Stanford Egyetem és a Maastrichti Egyetem kutatóinak nemrégiben elkészült jelentése szerint a multilaterális pénzügyi intézményeknek ideje ehhez hasonló módon működniük az intézményi befektetői tőke klímaváltozás elleni küzdelmet szolgáló mobilizálása érdekében. A nagy intézmények azonban lassan változnak, miközben a klímavédelmi erőfeszítések sürgőssége miatt gyors változtatásokra van szükség, és nem fokozatos reformokra. Emiatt egy olyan új globális klímafinanszírozási eszköz, amely az NIIF modellje alapján célozná meg az intézményi befektetők tőkéjének mobilizálását, fontos eleme lehet az erre adandó válasznak.

A multilaterális pénzügyi intézmények természetesen kisebbségi befektetők lennének a javasolt globális klímafinanszírozási eszközben, azonban továbbra is fontos szerepet játszanának abban, hogy elősegítsék a magánbefektetők új szempontok szerinti kockázatértékelését.

A multilaterális pénzügyi intézményeknek is osztozniuk kell ezekben a kockázatokban, valamint technikai támogatást kell nyújtaniuk a számos szektor, illetve régió terén meglévő szakértelmük alapján. Lényeges elemként biztosítani kell a multilaterális pénzügyi intézményeket arról, hogy az AAA adósbesorolásuk és az elsőbbségi hitelezői státuszuk nem kerül veszélybe, ezért a globális klímafinanszírozási eszköz költségvetését el kell különíteni más pénzügyi kezdeményezésektől. Ezek a kihívások azonban kezelhetők.

Általában véve a multilaterális pénzügyi intézmények más környezetben működnek, mint azok az intézményi befektetők, amelyeknek a tőkéjét mobilizálni szeretnék. Ahhoz, hogy elegendő magántőkét tudjanak vonzani a klímavédelmi megoldásokhoz, a multilaterális pénzügyi intézményeknek ideje partnerként és ügyfélként kezelniük a nagy intézményi befektetőket. Az új globális klímafinanszírozási eszköz – megfelelő mértékű források és magas szintű támogatás mellett – elősegítheti a szükséges változások előmozdítását.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org