Egy igazán jó topmenedzser olyan, mint egy sztárfocista: akár néhány zseniális lépéssel is óriási sikerre viheti csapatát. A kérdés csupán az, hogy mekkora anyagi ráfordítást ér meg egy ilyen kulcsfigura megszerzése és megfelelő motiválása. A legtöbb amerikai elemzés szerint ugyanis a vállalatvezetők jövedelme gyakorlatilag nyakló nélkül nő, dacolva azzal a ténnyel, hogy a cégek többségének teljesítménye romlott az elmúlt időszakban. A feszültségeket ráadásul tovább fokozza, hogy a felső vezetők juttatásainak értéke egyre nagyobb mértékben tér el a többi alkalmazottétól. Míg az elmúlt évben egy átlagos amerikai vállalatvezető jövedelme 7 százalékkal bővült, az átlagos vállalati nyereség 35 százalékos visszaesést, a részvénypiacok pedig átlagban 13 százalékos értékvesztést könyvelhettek el. A vezető beosztásúak jövedelme mindeközben kétszer gyorsabban nőtt a cég egyéb munkavállalóihoz képest. Míg 1980-ban egy vezérigazgató átlagosan negyvenkétszeresét kereste egy kétkezi munkás bérének, addig ez az arány 1990-re nyolcvanötszörösre, 2000-re pedig ötszázharmincegyszeresre szökött fel - számszerűsíti a tendenciákat az AFL-CIO elemzése.
Ezen ellentmondások feloldása időről időre komoly problémát vet föl a részvényesek körében. Mindenesetre a világtörténelem legnagyobb csődjeként számon tartott Enron-ügy egyetlen kedvező folyományaként értékeli a Financial Times, hogy a befektetői körök végérvényesen szembe kényszerülnek nézni a menedzsment kontrolljának kérdésével, így szokásbeli és jogszabályi változások végre kimozdíthatják a holtpontról az ügyet. A legnagyobb pénzügyi befektetőket tömörítő Nemzetközi Vállalatirányítási Hálózat (ICGN) e hónapban esedékes milánói konferenciáján kiemelten foglalkozik a témával. A mintegy 10 000 milliárd dolláros vagyon felett rendelkező érdekszövetség tapasztalatai szerint a vezetői javadalmazás sajnálatos módon kevésbé a teljesítménnyel, mint inkább a vállalati mérettel függ öszsze. Az Egyesült Királyságban például a felmérések azt mutatják, hogy egy félmilliárd font értékű társaság vezetője átlagosan évi 280 ezer fontos jövedelemre tesz szert, míg a 32 milliárd font felettire értékelt cégek első emberei átlagban közel 800 ezer fontot keresnek. A következtetés tehát adódik: a menedzsment implicit módon ösztönözve van a vállalat méretének egyesülések és felvásárlások általi növelésére. A túlzott jövedelmek ráadásul morális problémákat is felvetnek, és káros mértékűvé teszik a vetélkedést az első számú vezetői pozíciókért. E felismerés nyomán az érdekszövetség három ajánlást fogalmaz meg: az egészséges üzletmenet érdekében a társaságok publikálják rendszeresen a menedzsment alapfizetéseit és minden egyéb juttatásait, egyértelműen legyenek meghatározva a részvényopciók és juttatások valós vállalati költségvonzatai, valamint a javadalmazásról szóló kérdésekről külön szavazzanak a társaságok rendes évi közgyűlésein.
A csillagászati összegekkel távozó nagynevű csúcsmenedzserek - akár a kiöregedett filmsztárok - képtelenek megérteni, hogy miért vált körülöttük barátságtalanná a hangulat. Gyakran a jólétbe menekülnek, ami nemritkán családi problémákkal is párosul - vázolja a topmenedzserek lélektanát a The Economist.
A tapasztalatok szerint ugyanakkor a csúcsvezetők legfőbb értéke éppen a személyiségük és a nevük, munkaszerződéseik megkötése így gyakran az árfolyamok megugrását is maga után vonja. További tendencia, hogy a vezetők átlagosan egyre kevesebb időt töltenek az adott vállalat élén: 1995-ben még 9,5 év volt várható, ami mára már 7,3-re csökkent. A Booz Allen & Hamilton tanulmánya ennek két lehetséges magyarázatát adja. Egyfelől a részvényesek rövid távú gondolkodása kényszeríti ezt ki. A nagyfőnök ugyanis manapság már csak nyolc hónapot kap a stratégia kidolgozására, 19-et a részvény árfolyamának újraélesztésére és 21-et a stratégia eredményeinek elérésére. Másfelől pedig gyakran megesik, hogy az igazgatótanács nem a legmegfelelőbb embert emeli a cég élére, ugyanis a választás sokszor a nagy nevek szűk köréből kerül ki. Ez így komoly anyagi áldozatot is igényel a cégtől, holott esetleg a vállalaton belül rátermettebb szakember is akadna. Egyre kevesebben javasolják tehát külső menedzserek szerződtetését, különösen mióta bebizonyosodott George Fisher Motorola-vezér kudarca a Kodak élén, vagy az eredményes Pepsi-főnök John Scully sikertelensége az Apple első embereként. Külső vezető leigazolását leginkább csak a válsághelyzet leküzdéséhez szükséges friss erő igénye igazolhatja - summázza a tapasztalatokat a The Economist.
Mráz Dániel
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.