Éjjeli dráma, hajnali happy end

A vasárnap éjjeli dráma voltaképpen már vasárnap késő délután elkezdődött, midőn a portugál és a belga miniszterelnök első alkalommal ütött meg már-már ultimátumra utaló, hajthatatlanságot tükröző hangot (kilátásba helyezve akár a távozást is Nizzából). A francia elnökség ezután -- immár a késő esti órákban -. újabb papírral állt elő, amiben a tanácsi szavazatoknál megkísérelték összébb húzni a mezőnyt: a spanyol szavazatokat eggyel csökkentették, a nagyokéból is levettek egyet, míg Portugália eggyel előbbre lépett. Nem következett be viszont változás a belga és a holland voksok közötti különbségben, csupán annyi történt, hogy Belgiumnak -- a tízmilliós tagországok és -jelöltek közül egyedüliként -- kettővel több európai parlamenti képviselőt ígértek be.
Az első portugál reagálás viszonylag biztató volt: diplomaták szerint Guterres kormányfő "megfelelő tárgyalási alapnak" minősítette az újabb verziót. Belga kollégája, Guy Verhofstadt viszont hírek szerint tovább ellenkezett. Megfigyelők szerint őt több tényező is kordában tartotta: részint az a korábbi belga fogadkozás, hogy addig nem lehet szó a holland szavazatok "elengedéséről", amíg a nagyságrendekkel nagyobb népességi eltérést mutató német szavazati arány is meg bír maradni a brit--olasz--francia szinten. Emellett Verhofstadt előtt intő jelként állt elődje, Jean-Luc Dehaene példája, aki három éve Amszterdamban a hajnali órákban szintén nem átallott megfúrni egy amúgy akkorra már mindenki más által támogatott megoldást, csakis azért, mert ott is egy szavazattal több járt volna Hollandiának Belgiumhoz képest.
Nizzában amúgy sokan vallották, hogy a zűrzavart -. amiben hírek szerint fel-felütötte a fejét az egész csomag szétesésének a lehetősége is -. az előző három nap kisebb-nagyobb kikényszerített helyi kompromisszumaival mintegy fokozatosan beprogramozták. Miközben mindenki arról beszélt, hogy "csomagban" kell gondolkodni, éppen e csomag számos olyan elemét időközben kiiktatták, amelyeket egyes országcsoportok bizonyos engedményekhez elengedhetetlennek minősítettek.
Azzal például, hogy a "kicsik" nem csupán az "egy ország egy biztos" elv átmeneti fenntartását tudták keresztülvinni, de sikeresen kiirtották a korábbi elnökségi tervezetekből a későbbi átállás bekövetkeztét is -- mi több, még azt is eleve kikötötték, hogy 27 tagországig, azaz a belátható egy-két évtizedben ehhez az elvhez nyúlni sem lehet --, adósaik maradtak a "nagyoknak", amelyek (különösen Franciaország) elvárták volna, hogy egyik biztosukról való lemondásuk egyúttal nyitány legyen egy szűkebb létszámú, hatékonyabb testület megteremtése felé. A "nagyok" viszont azzal keltettek csalódást, hogy nem voltak képesek érdemi engedményekre a vétójog feladásában, jóllehet a "kicsik" ehhez a feltételhez is kötötték, hogy hozzájáruljanak a szavazati arányok számottevő átalakításához.
S persze nem lehet elhallgatni az emberi tényezőket sem. Négy napon át, reggeltől éjfélig gyúrni egymást önmagában sem egy pihentető feladat. A történetesen elnökölni hivatott Jacques Chiracot azonban egyszerre terhelte viszonylag idős kora és betegsége is (hírek szerint influenzával küszködve igyekezett ellátni tisztét), amely mellett pénteken például éjszakába nyúló "gyóntatáson" kellett tizennégy "tagtárs" álláspontját még egyszer apróra végighallgatnia és lehetőleg összevetnie, szintetizálnia.
Éppen Franciaország esetében látszólag szerencsés módon kéznél lehetett volna miniszterelnöke, Lionel Jospin, de nem ebben a mostani, konkrét Franciaországban. A két politikus közismert módon nem állja egymást, ráadásul éppen a reformok ügyében alig titkolt módon eltérő véleményt is vallanak. Chirac tehát -. saját szempontjából -- nem adhatta fel, de úgy hírlik, egy bizonyos ponton túl az elvárható "motorszerepre" sem volt igazán képes. Márpedig, amikor a csomag a szétesés határán billeg, az összetartó elnöki kéz szerepe hatványozottan megnő -. mutattak rá szakértők a helyszínen.