Egyenlőtlenség az új gazdaságban

A jövedelmi térképnek a részletes felmérése alapján derűlátóbb Richard D. Freeman, de azt nem hiszi, hogy pusztán a gazdasági növekedés hatása a szegénység legmélyebb bugyraiba is elér. Az amerikai közvélemény elutasítja a jövedelmek piacot megkerülő újraelosztását, abban a hitben, hogy a növekvő gazdaságban mindenki jól jár. Az átlagos adatok ezt látszanak igazolni: a munkások reálbére 2000-ben ötszöröse volt a száz évvel korábbinak. A szegényeknek autójuk, televíziójuk van, bár még akad anyagi nehézség: az áram, a telefon kikapcsolása, az egészségbiztosítás hiánya. A hetvenes évek közepétől egészen a kilencvenes évek elejéig azonban kétségek merültek fel, hogy a humántőkén alapuló gazdasági növekedés képes a szegénység megszüntetésére.
A munkanélküliségi arány azonban a múlt század utolsó évtizedének második felében mégis 4 százalék körülire süllyedt, anélkül, hogy ez áremelkedést indított volna el. Sokan úgy vélték, a jólét fokozása teljesen képes megszüntetni a nyomor megmaradt szigeteit, amelyek azért a háztartások körülbelül 10 százalékát jelentik.
Freeman a két ellentétes álláspontot gondos statisztikai elemzéssel ellenőrizte. Mindenekelőtt különválasztotta a ciklusok felmenő és visszaeső szakaszait, és külön-külön vizsgálta bennük a gazdaság mozgását és a szegények helyzetét. Az utóbbiaknak azokat tekintette, akiket a hivatalos statisztika is közéjük sorolt az élelmiszerre és az egyéb cikkekre fordított kiadások aránya alapján. A szegénység 1949-től 1969-ig csak gazdasági okok miatt csökkent, közben a demográfiai tényezők ellenkező hatásúak voltak. A szegénység a hatvanas években a recesszió alatt mérséklődött, a fellendülő években erősen esett. Az ezt követő recessziók alatt a szegénység a munkanélküliséggel párhuzamosan alakult, a fellendülés idején a szegénység kevésbé csökkent, mint a hatvanas években. 1992-től 1999-ig a fellendüléssel járó bővülő munkalehetőségekhez képest a szegénység erősebben csökkent százalékponttal mérve. De a hatvanas évekhez hasonlítva a csökkenés elmaradt, és a szegények aránya a hetvenes évek óta 10--12 százalék közötti. Egészében véve a szerző szerint a makrogazdasági adatok nem adnak hű képet a problémáról.
A gazdaság és a szegénység alakulása közti viszonyt jobban mutatják a százalékos változásoknál az abszolút adatok. A jövedelemelosztás görbéjének eltérése a standard normális eloszlásétól és ennek változása sem magyarázza azonban meg az amerikai jövedelemeloszlás sajátosságait. A kormány újraelosztó intézkedései sem jelentettek európai stílusú jóléti politikát. Nem pótoltak elég jövedelmet ahhoz, hogy sok családot tudtak volna a szegénységi szint fölé emelni. Ezzel szemben nagy külöbség mutatkozik a hatvanas évek fellendülése és az azt követőké között, mert az előbbi idején a reálbérek erősen emelkedtek, míg később csak mérsékelten. A 80-as években, amikor a szegénység nőtt, a reálbérek átlagosan 6,5 százalékkal estek. A 70-es években 2,4, a 90-es évek második felében 6,4 százalékkal nőttek. A növekedés tehát nemcsak a szegénységre, hanem az átlagbérekre sem gyakorolt olyan kedvező hatást, mint a hatvanas években.
A szerző szerint a gazdaság és a szegénység alakulása közötti összefüggés korszakos változásának oka az egy nő családfős családok arányának növekedésében keresendő. Daniel Patrick Moynihan 1965-ben hívta fel a figyelmet az ilyen családok számának növekedésére a fekete lakosság körében. A fehérek között akkor kicsi volt az ilyen családok aránya. Ezzel szemben 1999-ben a fehér lakosság körében olyan nagyságrendű volt az egyedüllálló nők vezette családok aránya, mint a feketék között akkor, amikor Moynihan felismerte a veszélyt. Eközben a feketék között az arány két és félszeresére nőtt az akkorihoz képest. Ezek közül sok kap szociális segélyt, de ez nem elég ahhoz, hogy a család a szegénységi szint fölé emelkedjen. A szint alatt élő családok csaknem felét nő tartja el, és a felnőtt férfi nélküli családok 30 százaléka szegény. E csoportot azok a szegények is gyarapítják, akik maguk vagy családjukkal együtt nélkülöznek képzetlenség, betegség, iszákosság, kábítószerezés vagy bűnözés miatt. Az utóbbiak számának alakulásában nem talált a szerző korszakos változásokat a kilencvenes évek második fele előtt. Jövedelmi helyzetüket a gazdasági konjunktúra alakulása éppúgy nem befolyásolja, mint az egyedülálló nő családfőkét, mert jövedelmükben kicsi a bér aránya, és nehezen vagy csak rövidebb időre, illetve egyáltalán nem kapnak vagy keresnek munkát.
Ennek ellenére a legutóbbi fél évtized alatt csökkent a bűnözés, a szociális segélyek időbeli korlátozása nem bukott meg, mert könnyebb volt munkahelyet találnia annak, aki akart, nagyot esett a tizenéves nők szülési aránya és körükben az abortuszok száma. Ez mégsem jelenti, hogy a gazdasági növekedés önmagában elég a szegénység felszámolásához. Ha a munkanélküliségi arány 4-5 százalék fölé emelkedik, a szegények száma erősen nőni fog, és enélkül sem lehet meg a társadalom valamilyen szociális jövedelemtranszfer nélkül.