Brüsszel ragaszkodik 2004. január 1-jéhez

Miként fest a tárgyalások végére maradt fejezetek feldolgozása, az "asztal letisztítása", és mennyire zavaró mindebben a korábban lezárt témákhoz való visszatérés?

- Ha egy tagjelölt túl sok nyitott problémával érkezik a tárgyalások utolsó szakaszához, akkor hátrányos helyzetbe hozhatja magát, mert kockáztatja, hogy a hátralévő idő nem lesz elegendő ezek megvitatására. A végjátékba igazából kisszámú problematikus kérdéssel és világos prioritásokkal érdemes belevágni. Ami a magyarországi földeladási kérdés újranyitását illeti, előre megmondhatom, hogy nem lesz könnyű a korlátozások utólagos szigorításának elfogadtatása. Önöknél ugyanis más a helyzet, mint az volt Lengyelországban, ahol adottak a hosszabb átmeneti időt indokolttá tévő különleges történelmi előzmények, sajátos eljárásbeli adottságok. Egy ilyen érzékeny témában fejezetet újranyitni kockázatvállalás?

És mi a helyzet a még eleve nyitott, korábbról megörökölt témákkal, mindenekelőtt a versenyjoggal?

- A magunk részéről szeptember végéig szeretnénk kompromisszumos megoldást találni a még nyitott, nem költségvetési vonzatú fejezetekre, ami azonban nagyon nehéz lesz a versenyjognál. Különösen a magyarországi adókedvezmények, valamint a cseh, lengyel és szlovák acélipari támogatások esetében. Arra készülünk, hogy szeptember végén, legkésőbb október elején új tárgyalási álláspontjavaslatot teszünk az asztalra. Ebben kifejtjük majd, hogy meglátásunk szerint a tagjelöltek mit tudnak még elfogadni. Ha ezek alapján aztán önök valóban készen állnak a fejezet felgöngyölítésére, akkor lehet esély a november eleji tényleges dossziézárásra. Ha nem - nos, akkor még novemberben is tárgyalunk.

Van olyan félelem, hogy az egész tárgyalás a pénzügyi vonatkozású kérdésekről voltaképpen "befagyott", és nincs is mód a kimozdulásra a novemberi végső alkuk előtt. Mennyire van ez így például az agrárpolitika esetében?

- A bizottság arra készül, hogy legkésőbb október elejére újabb agrárpolitikai pozíciótervezetet terjeszt a tagországok elé, ami az eddigiekhez képest két újdonságot tartalmaz majd. Az egyik megismétli, sőt, immár jelölt országokra is lebontja a közvetlen agrártámogatásra vonatkozó elképzelésünket. Afféle politikai jelzésnek is szánjuk ezt annak demonstrálására, hogy mi továbbra is komolyan gondoljuk a dolgot, és kitartunk mellette. A másik újdonság, hogy megkíséreljük számba venni a tíz tagjelölttel jelenleg nyitva lévő, összesen 153 agrárpolitikai kérdést, amelyek zöme amúgy a kvótákhoz kapcsolódik. Minden olyan esetben, ahol erre lehetőséget látunk, igyekszünk majd valamilyen megoldást javasolni. Igazából már szeptembertől tárgyalni akarunk a tagjelöltekkel a költségvetési vonatkozásokról, de e percben még magunk sem látunk mindenütt világosan. Tisztázni kell például, hogy az a tizenegy tagállam, amely eddig többé-kevésbé egyetérteni látszott a januári bizottsági pénzügyi bővítési csomaggal, vajon még mindig ezen a talajon áll-e. Illetve, hogy a - főként az agrárpolitika kapcsán - szemben álló "négyek" (Hollandia, Nagy-Britannia, Német- és Svédország) oldalán tapasztalható-e nagyobb rugalmasság a bizottság júniusi félidős agrárjelentése nyomán? A cél mindkét esetben az, hogy beazonosítsuk és izoláljuk a nehéz kérdéseket, amivel nézetem szerint egyúttal elő is készítjük a terepet a németországi választások utáni időszakra. Mert az valószínűsíthető, hogy bármi is lesz a német voksolás eredménye, utána már Berlinben is mozgásba lendülnek majd a dolgok, e téren is. Azt azért látni kell, hogy a bizottság sincs könnyű helyzetben: nem egyszerű egy a tagjelöltek számára még előnyösebb javaslattal előállni akkor, amikor még az előző ajánlásunkat is elvetik egyes tagországok.

Akad olyan kérdés is, ami voltaképpen elvi egyetértést igényelne mindenekelőtt: mint a nettó befizetői helyzet kialakulásának elkerülése az új tagok esetében?

- Az Európai Bizottság számára a minimum annak szavatolása, hogy az addigi tagjelöltek a csatlakozás első évében is legalább annyi pénzt kell hogy kapjanak a közös büdzséből, mint amennyihez a taggá válás előtt az előcsatlakozási alapokból jutottak. Ráadásul úgy, hogy amikor számolok, akkor a kifizetésekből és nem a kötelezettségvállalásból indulok ki! Mert jól festhet papíron néhány milliárd euró beígért kedvezményezettjének lenni, ha a valóságban kezdetben ebből alig látszik valami.

A tagjelöltek visszatérően szorgalmazzák, hogy befizetésük is fokozatosan növekvő legyen, miként a kapott EU-pénzek mennyisége is apránként emelkedik? Günter Verheugen bővítési biztos a közelmúltban egy parlamenti meghallgatáson már úgy fogalmazott, hogy ez is lehetséges opció, jóllehet a bizottsági javaslat az egy összegben történő visszatérítést részesíti előnyben.

- Valóban így van. Az az elképzelés, hogy a nettó befizetői helyzet elkerülését ne a közösségi költségvetés kiadási oldalán - kompenzációk fizetésével -, hanem a bevételnél kezeljék, egyelőre nem élvez támogatást. A háttérben az áll, hogy amikor ezt a módszert alkalmazták a spanyol bővítés idején, a mindenféle kulcsok kiszámítása és számon tartása rengeteg bonyodalmat felvetett. És tekintve, hogy most ugyanezt tíz országgal kellene egy időben eljátszani, alapvető a vonakodás. Az én véleményem amúgy a kérdésben az, hogy ha ez kizárólag csak technikai kérdés, akkor akár meg is lehetne oldani. De mondom, a költségvetési főigazgatóság például egyelőre nem támogatja ezt. Egy dolog mindenesetre biztos: amenynyiben a tagállamok nem készek elfogadni minimum olyan visszatérítési rendszert, mint amit a bizottság javasolt (az említett minimális elvárással), akkor meggyőződésem: komolyan kockáztatják, hogy a csatlakozási tárgyalás nem lesz lezárható decemberben Koppenhágában. És ez esetben én is teljes egészében meg fogom érteni a tagjelöltek elzárkózását, tekintettel az eltérő gazdasági, életszínvonalbeli adottságokra. Egyszerűen elfogadhatatlan lenne.

Mennyiben játszhat mindebbe bele, ha kiderül, hogy mindeközben a jelölt országok egyelőre még az előcsatlakozási pénzeket sem tudják rendesen elkölteni?

- Az én szememben a következő hetekben a tagjelölt kormányok prioritása kell legyen a PHARE-segélyek időre történő elköltése és a szükséges adminisztrációs háttér szavatolása. Ha valamely tagjelölt most veszít el PHARE-pénzt, az éppen az említett költségalkut teheti vele kockára.

Említette a koppenhágai tárgyalászárást. Mikorra lát esélyt a tényleges taggá válásra? Egyre többen beszélnek 2004 nyaráról, ha ugyan nem mindjárt 2005-ről.

- Mi a magunk részéről továbbra is a 2004. január 1-jei csatlakozással számolunk. Ami szintén szoros, de még működik: ha ugyanis sikerül minden vitás kérdést rendezni Koppenhágára, akkor január-februárban lemehet az európai parlamenti vita, legkésőbb áprilisban alá lehet írni, és a hátralévő nyolc hónap még éppen elegendő lehet a tagországonkénti ratifikálásra. Ez azonban annyira kicentizett forgatókönyv, hogy például egy kedvezőtlen ír népszavazási eredmény ebbe már nem férne bele. Nem beszélve a valószínű politikai sokkról, már csak technikai okok miatt is kifutnánk az időből, hiszen az egész intézményi fejezetre új állásponttervezetet kellene készíteni. A 2004. júliust amúgy valóban sokan tartják vonzóbb dátumnak. Belga politikusok például nem is titkolják, hogy a maguk fél tucat parlamentjével egy kicsit problematikusnak tartják a ratifikáció nyolc hónapon belüli levezénylését. De akad, aki az Európai Bizottság szempontjából is jobbnak tartaná ezt, mivel így az új parlament megválasztása és az új bizottsági tagok kijelölése egybeeshetne az új tagok belépésével. Ismétlem: a magam részéről továbbra is január 1-jei alapon állok. A végszót pedig akkor lehet majd kimondani, ha eljutottunk a tárgyalások lezárásához. Azaz optimális esetben decemberben, Koppenhágában.

Sokak szerint lehet még egy nehezen megkerülhető bonyodalom: Ciprussal?

- A kérdés most nagyon érzékeny, különös tekintettel a török választásokra. E percben csak valószínűsíteni tudok. Így igen valószínű - különösen a tárgyalások fényében -, hogy az őszi bizottsági országértékelés megállapíthatja: a Ciprusi Köztársaság kész a csatlakozásra. Le fogja ugyanakkor szögezni, hogy az EU továbbra is előnyben részesítené azt a forgatókönyvet, hogy az egyesített szigetország csatlakozzon az unióhoz, és erősen reméljük, hogy a koppenhágai csúcsig sikerül valamilyen haladást elérni. Egyébként ha végképp nem sikerül a két közösség között megállapodásra jutni, az még beleírható a csatlakozási szerződésbe is, hogy amennyiben a felek között megszületik a szükséges politikai egyetértés, az EU kész a szigetország egészét is tagjának tekinteni.