Katonai kontroll, harcias civilek
Az Egyesült Államokban állítólag Vietnam óta nem folyt olyan intenzív vita háborúról, mint mostanában, Szaddám Huszein rendszerének esetleges fegyveres megdöntése kapcsán. Amióta a The New York Times július elején megszellőztette a Pentagon erre vonatkozó terveit, az amerikai politizáló közvélemény a Sivatagi vihar 2 harci lázában ég.
Katonai tervekkel ismerkednek a civil politikusok, s arról vitáznak, vajon mikor, honnan és mekkora erőkkel kellene támadni, s a nemzetközi közvélemény miért nem megértőbb azzal az amerikaiak előtt álló stratégiai feladvánnyal szemben, hogy a szaúdi rendszer cseppet sem kizárt összeomlását követően az Egyesült Államoknak új támaszpontokat kell keresnie a térségben. A harci jelző ez esetben nem csupán publicisztikai túlzás, hiszen egyes felmérések szerint a megkérdezett amerikaiak 60-80 százaléka támogatná George W. Busht, ha parancsot adna katonáinak egy Irak elleni háborúra. S ne legyenek kétségeink: ha az elnök parancsot ad, az említett katonák - igaz: valószínűleg komoly áldozatok árán, de - megdöntik az iraki diktátort.
Csak remélni merem, hogy az óceán túlpartján vitázó civilek is tisztában vannak azzal, hogy Szaddám Huszein rendszerének megbuktatása 1991 január-márciusa - vagyis a CNN által közvetített emlékezetes Sivatagi vihar 1 - óta már korántsem katonai kérdés, hanem mindenekelőtt politikai. Sőt, ma még inkább az, mint volt 1991-ben.
Ahhoz, hogy egy Irak elleni fegyveres akció politikailag korrekt legyen (már ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről egy háború kapcsán, de most kockáztassuk meg, hogy igen), Washingtonnak nemzetközi jogi és politikai értelemben is komolyabb fogást kellene találnia Bagdadon. Márpedig jelenlegi érveivel - ti. hogy Irak rendelkezik vegyi és biológiai fegyverekkel (és még sokan mások), kísérleteket folytat atomfegyver előállítására (nem ő az egyetlen), Szaddám Huszein támogatja és kapcsolatot tart fenn a nemzetközi terrorizmussal (bár a legfontosabbra, az Al-Kaida-kapcsolatra épp nincs bizonyíték), illetve Szaddám maga a megtestesült gonosz (itt is nagy a bőség) - George Bush adminisztrá-ciója (az őt bárhova követő London kivételével) még európai szövetségesei körében sem képes elfogadtatni a tervezett akciót. S akkor még nem is beszéltem a környező arab országokról, amelyek ugyan továbbra is félnek Szaddám rendszerétől, de legalább ennyire (ha nem jobban) rettegnek saját közvéleményük Amerika-ellenességétől és az iraki kaland lehetséges - regionális destabilizáló - következményeitől.
Az európaiak elsősorban azt vetik Washington szemére, hogy egy olyan időpontban igyekszik átgondolatlanul kierőszakolni az iraki kérdés megoldását, amikor a világpolitika napirendjét ennél sokkal fontosabb és kényesebb biztonságpolitikai problémák uralják, mint például a hivatalosan máig befejezetlen afganisztáni akció, a palesztin-izraeli konfliktus vagy a kasmíri kérdés, hogy a terrorizmus elleni küzdelmet most ne is említsük. Ráadásul ezek többségében igen fontos szerepe van a közel- és közép-keleti térség arab és muzulmán országainak, amelyekben egy Szaddám elleni katonai akció csak fokozná a közvélemény amúgy is erős Amerika-ellenes hangulatát, s ez végképp ellehetetlenítené az említett válságok belátható időn belüli megoldását.
Ám botorság lenne azt hinni, hogy a szövetségesek többségének fenntartásai vagy a nemzetközi közvélemény ellenkezése képes megakadályozni a Sivatagi vihar második, bővített kiadását. Az Egyesült Államok ugyanis ma olyan erős és önelégült, hogy George Bush adminisztrációját az Irak elleni háborútól csupán maga az Egyesült Államok tántoríthatja el. S paradox módon ebben ma leginkább az amerikai katonai vezetés jár az élen. Legalábbis ők teszik fel a legelgondolkodtatóbb kérdéseket, s ők hangoztatják a legkomolyabb politikai ellenérveket. Például: nem tisztázott, miként szerezhető meg az ellenőrzés Irak tömegpusztító fegyverkészlete felett; nem tudni, mekkora veszteségeket okozhat az elkerülhetetlen városi hadviselés; mi van akkor, ha az északi kurd és a déli síita kisebbség önálló államot kíván; s nem tudni azt sem, milyen költségekkel jár majd az ország egységének megőrzését biztosítani hivatott katonai kontingens. De legfőképpen az nem tisztázott, hogy mikor jöhetnek majd haza az amerikai katonák egy olyan környezetből, ahol a tartós katonai megszállás óhatatlanul megnöveli majd az - egy évtizednyi szórványos, ám folyamatos amerikai bombázás és a lakosságot sújtó szankciók következtében - egyébként is erős Amerika-ellenességet?
És bár mi itt Kelet-Közép-Európában az elmúlt több mint tíz esztendőben azt tanultuk, hogy egy demokráciában maradéktalanul érvényesülnie kell a civil kontrollnak a hadsereg felett, a helyzet most mégis az: csupán abban bízhatunk, hogy a Sivatagi vihar 2 kapcsán az amerikai katonai vezetés megfontoltsága végül legyűri a Bush-adminisztráció civil politikusainak harci lelkesedését.
