A digitális tévézés nemzetközi és hazai buktatói
A műsorszórással és -elosztással foglalkozó szakemberek szeme előtt egy olyan jövő képe lebeg, ahol a televíziós műsorokat kizárólag digitális jelekké alakítva juttatják el az előfizetőkhöz. Mai ismereteink szerint ezt három közvetítő technológiával fogják megvalósítani: lesznek kábeltévés, műholdas és földfelszíni terjesztésű digitális tévére előfizetők. A szerencsés helyen lakók pedig akár a három infrastruktúra és az azokon szolgáltató cégek között is válogathatnak majd. A három megoldás közül kettő már működik Magyarországon is, a földi digitális szórás szükségességét azonban jól jelzi, hogy különböző okokból, de jelenleg a háztartások 40 százaléka csupán azt a három adót nézi, amelyet a hagyományos analóg antennákkal szabadon fogni lehet.
A digitalizálás elvben minden fél számára kedvező változás. A fogható csatornák számát a többszörösére lehet növelni. Olyan újfajta műsorok készülhetnek, melyek építenek a technológiában rejlő interaktivitás előnyeire. A néző saját igényeire szabhatja a műsorválasztékot és a műsorokat is, amelyeket jobb kép- és hangminőségben kap. A kormányzat jobban használhatja ki az állami tulajdonban lévő frekvenciatartományokat, hiszen abból kevesebbet is elég használatba adnia sokkal több adó számára. Ez a modern infrastruktúra alkalmas arra, hogy az információs társadalomba bekapcsolja azokat a háztartásokat, ahol drágának vagy lassúnak tartják a telefonos internetet, nincs kábeltévé-hálózat vagy még személyi számítógép sem.
A helyzet ennek ellenére korántsem ideális. A szándékon kívül ugyanis alig létezik más, ami a földi digitális tévézés tömegessé válását elősegítené. Nincs meg az alkalmazás szabályozói háttere, ám ennél aggasztóbb, hogy a felmérések szerint jelenleg nincs számottevő fizetőképes kereslet a magyar közvéleményben csaknem ismeretlen szolgáltatás iránt, és a televíziós műsorkészítők sem készülnek a digitalizálás utáni korszakra. Nincsenek olyan fizetős csatornák, amelyek ugrásra készen állnak és csak azért nem tudnak elindulni a piacon, mert hiányzik egy erre alkalmas közvetítő infrastruktúra. A jelenlegi analóg szolgáltatási szerkezetet az érvényben lévő koncessziók 2007-ig bebetonozzák, és lehetőséget adnak a határidő 2012-ig való meghosszabbítására.
Meglepő módon nem járnak elöl a jó példával a nyugat-európai országok sem. A földi digitális tévé úttörőjének számító Egyesült Királyságban a koncessziók többségét elnyerő ITV Digital 1998-ban arra építette üzleti modelljét, hogy a megszerzett frekvenciasávokon egyedi tartalmat ad, kizárólag előfizetési díjakért. A focimeccsek analóg verzióitól is túlkínálatban szenvedő szigetországi lakosok azonban nem fizettek elő a borsos szolgáltatásra, és a vagyonokat befektető ITV-t a csőd szélére sodorták. Anglia mellett eddig Spanyol-, Svéd-, Finnországban és Berlin vonzáskörzetében indult el digitális sugárzás, a szolgáltatók egyre nehezebb helyzetbe kerülését eredményezve.
A buktatók hasonlóak a harmadik generációs, multimédiás mobiltelefonoknál tapasztaltakhoz. A technológia bevezetése rendkívül költséges, az előfizetőknek ugyancsak drága berendezéseket kell vásárolniuk, és egyelőre nem látszik az a tartalom, amiért az anyagi áldozatot meghoznák. Így viszont csak csekély versenyt támasztanak a kábeltévének vagy a műholdas megoldásoknak.
A szakemberek szerint a digitalizálásnak csak a módja kérdéses, a ténye már nem. Annál is inkább, hiszen a műsorszórási láncban ma már minden digitális, kivéve a továbbítás módját. Magyarországon ehhez becslések szerint legalább 18 milliárd forintot kellene befektetni úgy, hogy az összeg nagy részét a költségvetésnek kell kigazdálkodnia. Nem csoda, hogy a technológia iránt elkötelezett Antenna Hungária is csak az országos szórás lehetőségének 2006-os kiépítési kezdő dátumával, addig pedig egy budapesti, szigetszerű piactesztelő verzióval számol.
