Európa megreformálásának alulról kell történnie

Az utóbbi tíz évben Európa jelentős haladást ért el a makrogazdasági stabilitás helyreállításában, de jóval kevésbé volt sikeres a mikroszintű reformok végrehajtásában. Miért van ez? Vajon van-e ebben lecke az EU-csatlakozásra készülő közép- és kelet-európai államok számára?

Az infláció és a növekvő államadósság a válság érzetét keltette néhány EU-tagállamban a kilencvenes évek elején: ekkor fogalmazódott meg a tanulság, hogy a tétlenségnek túl nagy az ára, ha a ház lángokban áll. Olaszországban az 1992-es valutaválságnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az ország vezetői megértsék, legfőbb ideje véget vetni a közpénzek kezelésében uralkodó zűrzavarnak. Emellett megtette a hatását az a félelem, hogy Olaszország esetleg kimarad az euró alkalmazásából: létrejött a konszenzus a helyes és szükséges lépések megtételéről.

Európa gazdaságát tekintve ma már nem lehet azt mondani, hogy ég a ház. Emiatt nehezebbé vált a speciális érdekcsoportok hatalmának megtörése, a piacok liberalizálása, a gazdaság hatékonyságának javítása. Franciaországnak például alig néhány hónapja az 1968-ban tapasztaltakhoz hasonló sztrájkokon és utcai tüntetéseken kellett átesnie egy kis horderejű nyugdíjreform keresztülviteléért, amelyben megvontak néhány, a közalkalmazottak által élvezett kedvezményt.

Az ilyen bátortalan reformok is jelzik, hogy Európa inkább egy "normál" hellyé változott. Történt ez azért, mert Európa nem engedhette meg az európrojekt bukását, ezért a politikusok megtették a szükséges lépéseket. Ezzel szemben viszont szemlátomást ember nincs, aki változtatni tudna e gazdag kontinensen tapasztalható lassú növekedésen, a nagyarányú munkanélküliségen, a gyenge hatékonyságú piacokon. A választott kurzushoz nem kapcsolódik válság képzete, inkább a lassú hanyatlásé.

Az euró létrehozatalához vezető maastrichti kritériumok azért voltak hatásosak, mert sokoldalú egyezmény keretében lettek elfogadtatva, a betartásukat pedig államközi viszonylatokban ellenőrizték. Az ismérvek be nem tartásának kezdetben ráadásul volt egy teljesen egyértelmű szankciója: a vétkes ki lesz zárva a monetáris unióból. Ma ez már nem veszélyeztet senkit, ezért a tagállamokban gyenge ösztönzöttség tapasztalható a reformfolyamat továbbvitelére. Felmerül azonban a kérdés, hogy létezik-e a maastrichtihez hasonló hatás, amellyel ösztönözni lehetne a szerkezeti reformokat? Bizonyos tekintetben ilyen folyamatok már hatnak.

Az egyes tagállamokban működő érdekcsoportok megfékezésére, illetve szerkezeti reformok kikényszerítésére van hatásköre az Európai Bizottságnak. Franciaország például hajlott az árampiacának kismértékű megnyitására, röviddel az Európai Törvényszéknél tervezett eljárás elindítása előtt. Olaszországban az állam 70 éves múltra tekintő ipari szerepvállalásának vetett véget a versenyügyekben illetékes biztos Karel van Miert és utódja, Mario Monti fellépése. Az Európai Bizottság nyilvánvalóan pozitív szerepet játszhat, ha a piacok liberalizálását célzó álláspontra helyezkedik, és ha nem esik abba a csapdába, hogy a feladatát a tagállamok szabályozásának összehangolására korlátozza. A piacok regulálását egyes esetekben valóban össze kell hangolni, gyakorta azonban egyszerűen meg kell szüntetni.

Vessünk egy pillantást Európa pénzügyi piacaira, amelyek alternatív utat mutatnak a megrekedt reformok továbbvitelére. Gerhard Schröder kancellár szorgalmazta például, hogy a Vodafone átvételi kísérlete ellenére a Mannesmann maradjon német cég, ami nyilvánvalóan egybeesett a vállalat többnyire német részvényesi körének elképzeléseivel. Amint azonban kiderült, ilyen akciók nem működnek abban a világban, amelyben európai társaságok a nemzetközi befektetők szigorú elbírálásának vannak kitéve.

Az európai pénzügyi piacokon a múltban néhány nagybank játszott meghatározó szerepet, és bizonyos mértékben játszik ma is. Amikor az eurót bevezették, akkor Európában a bankok 80 százalékban részesedtek a vállalatok teljes finanszírozásából, szemben az Egyesült Államokkal, ahol ez az arány akkor 30 százalék volt. A bankok általában kevéssé készek arra, hogy pénzeljenek egy kockázatosabb, de potenciálisan ragyogó ötletet. Hitelezőként sokkal kevésbé hatékonyak a vállalati teljesítmény ellenőrzésében, mint a részvényesek.

Az euró eljövetele előtt a helyi piacok kicsinyek és illikvidek voltak. Az egységes valuta bevezetése egyik legfőbb haszna abban rejlik, hogy kifejlődtek a korszerű, nagy likviditású pénzügyi piacok: a német vállalatok által felhajtott forrásokban például a banki hitelezés hányada 74 százalékról 32 százalékra esett. Olaszországban az arány 75-ről 50 százalékra mérséklődött, a különbség a kötvénykibocsátás felfuttatásából származik.

Az új, keleti tagállamok számára a lecke egyértelmű: amint egyszer az unióban vannak, csökkent a reformok végrehajtására irányuló külső nyomás, ekkor azonban az átalakítások továbbvitelére irányuló lendületet otthon kell kiváltani. Ebben pedig a pénzügyi piacok deregulálásának elsőbbséget kell élveznie.



Copyright: Project Syndicate