Igy látja a piac

Két malomkő között őrlődik a kormány a költségvetés ügyében. Már a 2004-es költségvetés sarokszámainak júliusi bejelentésekor világossá vált, hogy szép lehet, de okos nem: ami nagyarányú költségvetési megszorításnak érződik politikailag (annak minden káros következményével), az a piac szempontjából meglehetősen kevés. Azóta nem változott a helyzet: noha a Pénzügyminisztérium ragaszkodik a GDP-arányos 3,8 százalékos hiány tervezetéhez, számos módosító indítvány repked a levegőben, amelyek mind a hiány felpuhulása irányába hatnának elfogadásuk esetén. A piac aggodalma így fokozottan jogosnak tűnik: egyrészt tart az idei évre várt 4,8 százalékos hiány elszaladásától, másrészt félő, hogy a jövő évi tervek a parlamenti vita során felpuhulnak. Az ügy rákfenéje persze az, hogy a mindenkori magyar kormányok (az egyetlen Bokros-csomag kivételével) igen keveset tettek annak érdekében, hogy a túlsúlyos államot és hatékonytalan elosztó rendszereit radikálisan megreformálják. Ennek hiányában pedig az egyetlen remény a hiány tartós csökkentésére szinte kizárólag az, hogy a gazdaság remélt élénkülésével majd valahogy kinövi magát az ország a nagyarányú deficitből, és különösebb erőfeszítések nélkül közeledhetünk a maastrichti kritériumhoz. Közben a költségvetési folyamatok egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a magyar eszközök kockázati felárának alakulása szempontjából. A 2005-ös 4 százalékos inflációs cél és a magyar gazdaságpolitika által hivatalosan vállalt 250-260 közötti "kívánatos" árfolyamcél ugyanis azzal a következménnyel jár, hogy a monetáris politika befolyása kisebb lesz, miközben a fiskális politika (és bérpolitika) szerepe felértékelődik. A befektetői bizalom helyreállítása érdekében tehát elengedhetetlen a fiskális politika hitelességének megteremtése: a 2003-as tervek valóra váltása, a jövő évi deficit növekedésének elutasítása, és 2005-re (vagy akár több évre előre is) vonatkozóan a költségvetés sarokszámainak mihamarabbi kimunkálása.