Pax Americana a XXI. században

A 2003-as költségvetési évről szóló jelentéséből kitűnően a Pentagon 2001. szeptember 11. óta 600 támaszpontot létesített az USA határain kívül. Ezek több mint félmillió amerikai állampolgárt - katonákat, műszakiakat, tolmácsokat - foglalkoztatnak: Afganisztánban, Kuvaitban, Kolumbiában, Kirgizisztánban, Katarban és másutt. Az új helyzet növekvő számú és súlyú katonapolitikai, gazdasági, jogi, társadalmi, lélektani, sőt alkotmányos problémát vet fel.

A folyamat még mindig csak felfelé ívelő szakaszában van. Nem is annyira a Fehér Ház és a Pentagon neokonzervatív héjái által fel-felröppentett tervekre gondolok, amelyek Európában is potenciális támaszpontokat látnak Lengyelország, Románia és Bulgária területén. Észak-Afrikában a kiterjesztett védelmi pajzs lehetséges részének tekintik Marokkót, Tunéziát és Algériát, Ázsiában Vietnamot, Szingapúrt, Malajziát, Indiát és a Fülöp-szigeteket is ebben a sorban emlegetik. Donald Rumsfeld védelmi miniszter nemrég azzal állt elő, hogy az Egyesült Államokban lévő katonai támaszpontok harmadát, a légi támaszpontok negyedét szüntessék meg. A felszabaduló eszközökből külföldön létesítsenek új bázisokat az amerikai haderő számára. Mintegy ugródeszkának, amelyről gyorsan elérik a világ legtávolabbi pontját.

E becsvágyó tervek sorsa a novemberi elnökválasztás eredményétől függ. Hosszabb távú stratégia sejlik fel viszont a volt Szovjetunió területén folyó könyörtelen amerikai pozíciószerzés mögött. Vlagyimir Putyin elnök az orosz érdekek szempontjából végzetes hibát követett el, amikor 2001. szeptember 11. után elsőként sietett támogatásáról biztosítani George Bush elnököt, csak azért, hogy a közös terroristaellenes küzdelem szőnyege alá söpörhesse saját véres csecsenföldi népirtását. Ezek után már kényszerlépés - és a Kreml birodalmi érdekei szempontjából nézve még nagyobb hiba - volt, amikor a saját kremlbeli kágébés tanácsadóinak heves tiltakozása ellenére Putyin hozzájárult, hogy az Afganisztán felé tartó amerikai harci gépek használhassák a másfél évszázada orosz érdekszférának számító közép-ázsiai országok légterét.

A 2002 elején "átmenetileg" felkiáltással elfoglalt egykori szovjet katonai támaszpontok immár egyszer s mindenkorra amerikai bázisnak számítanak. Nemcsak Üzbegisztánban, ahol az USA jelenléte legitimálja Iszlam Karimov szalonképtelen "kommunista kalifátusát", hanem az 1990-es évek elején még "a közép-ázsiai Svájc" szerepére áhítozó, de mára az ökológiai, etnikai és gazdasági katasztrófák szélén lavírozó, koldusszegény minidiktatúrává lett Kirgizisztánban is. Ott az amerikaiak folyamatos nyomás alatt tartják a helyi vezetést, hogy az kiebrudalja a kis országban állomásozó orosz katonákat. Hasonló a helyzet az Afganisztán ellenőrzése szempontjából kulcsfontosságú Tádzsikisztánban. Rahmonov elnök - aki az 1992-ben lezajlott véres beltádzsik polgárháború után az oda valóban békét hozó orosz szuronyok árnyékában őrizhette meg hatalmát - amerikai sugallatra nemrég szintén távozásra szólította fel az orosz haderőt, amely a határőrizetről kötött 1992-es minszki egyezmény értelmében tartózkodik a térségben.

Grúziában az amerikai neokonzervatív-neoimperialista kurzusnak a pozíciószerzéshez szükséges néhány évet sem volt türelme kivárni. A soketnikumú országban is 2002 elején jelentek meg az állítólag akkor még fegyvertelen amerikai katonai tanácsadók, Shalikashvili tábornokkal, az Öböl-háború hősével az élen. Ez volt a kezdet, amely 2003 novemberében többé-kevésbé nyílt politikai beavatkozással folytatódott. Jómagam egy pillanatig sem kételkedtem Eduard Sevardnadze helyzetértékelésében, aki szinte percekkel a grúz elnöki palotából való eltávolítása után Washingtont vádolta "a puccs" megszervezésével. Hiszen valóban a Tbiliszibe akkreditált amerikai nagykövet "vezényelte le" a népforradalomtól igencsak távol álló hatalomváltás legkényesebb mozzanatait. A többi között azzal, hogy a választások előtt személyesen felkereste a változásokkal szemben végsőkig ellenálló, nemzetközi tekintélyű Aszlan Abasidze adzsár elnököt. Ma még nem tudjuk, mivel győzte meg a rendszer- és kormányváltások, merényletek sorát túlélt veterán politikust. Tény, hogy az addig Moszkva által mozgatott Abasidze engedett: nem bojkottálta és ezzel legitimálta az Amerika-barát új elnök, Mihail Szaakasvili megválasztását.

Az ő beiktatásával az USA látványos pozíciószerzését felváltotta az új prioritás: Oroszország kiszorítása a térségből. Ennek jegyében Szaakasvili a napokban távozásra szólította fel a még Grúziában állomásozó mintegy 5000 orosz katonát. Ők azután maradtak a kis országban, hogy Moszkva a kitűzött határidő előtt teljesítve az 1999 novemberében Borisz Jelcin elnök által aláírt isztambuli egyezmény előírásait, leszerelte Gudauta és Vaziani városában lévő támaszpontjait: az utóbbiakban ma már szintén amerikaiak vannak. Most Batumi, az adzsár főváros, valamint az örmények lakta Ahalkalaki van soron. Vagyis két lappangó etnikai konfliktus robbanhat ki, ha a környező települések lakói számára szinte egyedüli munkalehetőséget biztosító orosz laktanyákat megszüntetik. Ez egyben Moszkva nyilvános megalázását s vele az utóbbi időben már nyíltan feltörő orosz reváns külpolitikai programmá formálódását is jelenti. De a mesés azeri olajnak a Baku-Tbiliszi-Dzsejhan útvonalon a nyugati országokba vezető útját az amerikai felfogás szerint se politikai, se etnikai robbanások veszélye nem zavarhatja meg.