Drága a 35 órás munkahét
Miközben Németországban egyre több cég a munkaidő növelését követeli meg dolgozóitól versenyképességének fenntartására, Franciaország a 35 órás munkahét 2000-es bevezetésének hatásait tanulmányozza. Négy év elteltével sem egyértelmű, hogy a munkaidő lerövidítése beváltot-ta-e a foglalkoztatás bővülésére vonatkozó reményeket: a kezdeti eredményeket hamar leronthatják az államháztartásra rótt nagyobb terhek és a csökkenő termelékenység - foglalható össze az OECD Observer tanulmánya.
A munkaidővel kapcsolatos viták 1996-ig nyúlnak vissza Franciaországban, amikor a 12 százalékos munkanélküliség visszaszorítására a kormány pénzügyi ösztönzőket ajánlott azon vállalatoknak, amelyek munkamegosztás révén új állásokat teremtenek a régiek megőrzésével. A 39 órás munkahét azután az 1998-ban megszületett első Aubry-törvény nyomán 2000-től rövidült le úgy, hogy a gyakorlati megvalósítás részleteit a vállalatok és a szakszervezetek alkudozásának eredményére bízták. A megelőző két év tárgyalásait alapul véve 2000-ben elfogadták a második Aubry-törvényt, amely nagyobb rugalmasságot adott a munkaidő meghatározásában. E szerint bár minden évben 35 órának kell lennie az átlagos heti munkaidőnek, szezonális eltérésekre van lehetőség.
A rövidített munkahétre áttért dolgozók nagy része megtarthatta korábbi fizetését. Ennek kompenzálására csökkentették a munkaadói járulékokat, a szakszervezetek pedig egy-három évre részleges bérbefagyasztást fogadtak el. Az egy órára eső termelékenység ráadásul nőtt, részben a vállalati átszervezések, részben a munkaidőre vonatkozó megállapodások rugalmassá tétele miatt. Mindennek köszönhetően az egységnyi munkaerőköltség nem emelkedett, ami hozzájárulhatott a foglalkoztatás bővüléséhez. Elemzők szerint azonban a kedvező változások - 2003-ban 3-400 ezerrel nőtt az állások száma - sokkal inkább a kedvező gazdasági körülményeknek, mint a reformnak köszönhető.
A vállalatoknak az Aubry-törvényben adott támogatások viszont megterhelik a költségvetést, ami az államadósság növekedéséhez vezethet. Ennek hosszú távú vesztese éppen a foglalkoztatás lehet. A másik probléma pedig az, hogy hiába nőtt az egy órára eső termelékenység, ez nem ellensúlyozta a munkaórák számának csökkenését. Így az egy dolgozóra számított termelékenység romlott. Míg tehát a 35 órás munkahét bevezetése valószínűleg teremtett néhány állást, de drágának bizonyult, és a munkahelyteremtésre gyakorolt hosszú távú hatása továbbra is bizonytalan.
