Minden tagállam "hozta a formáját", amikor a huszonötök pénzügyminiszterei a holland elnökség idején utolsó alkalommal megvitatták az Európai Unió 2007 és 2013 közötti finanszírozásának kérdéseit. A korábban szövetségre lépett hat nettó befizető ország - közülük is elsősorban Franciaország, Nagy-Britannia és Hollandia - pénzügyminiszterei szorgalmazták, hogy az unió a 2007 és 2013 közötti költségvetési ciklusban 815 milliárd eurónál húzza meg a tényleges kiadások felső határát. Az összeg nagyjából a tagállamok nemzeti össztermékének (GNI) egy százalékával lenne egyenlő. Brüsszelben nyílt titok, hogy most már Dánia, Írország, Szlovénia és Ciprus is ehhez a táborhoz húz.

Ez volt az első alkalom, hogy az uniós nadrágszíjat meghúzni szándékozó tagállamok pénzügyminiszteri szinten konkrét számokról tettek említést. Elemzők megjegyzik, hogy az úgynevezett "egyszázalékos tábor" és a skála másik végén helyet foglaló "maximalista" tagországok álláspontja között akár 250 milliárd eurós eltérés is lehet. Mindez kemény alkufolyamatot vetít előre a tagállamok között a 2005 első felében esedékes luxemburgi elnökség idején, amelynek elvileg politikai megállapodásra kell jutnia a kérdésben. Gerrit Zalm, az ülésen elnöklő holland pénzügyminiszter a maga részéről három irányzatot vélt felfedezni a tagállamok általános kiadások szintjére vonatkozó pozícióiban: azokét, akik nem engednék a GNI egy százaléka fölé a kiadásokat, alapjában véve az Európai Bizottság javaslataival rokonszenvezőkét, végül pedig azon államokét, akik a két véglet között mozognak.

A Gerrit Zalm holland, Hervé Gaymard francia és Gordon Brown brit pénzügyminiszter által említett 815 milliárd euró annak a hónapokig tartó munkának a részeredménye, amelynek során a tagországok szakértői a holland elnökség irányításával fejezetről fejezetre begyűjtötték és egymás mellé rakták a jellemző tagállami álláspontokat. A pénzügyi vita e bevezető szakasza egyelőre csak az alternatív opciók feltérképezésére szorítkozott, a finanszírozásról szóló érdemi vitára a jövő év első felében kerül sor. Elemzők általában egyetértenek abban, hogy a tagállamok elsősorban a strukturális és kohéziós alapok nagyságának és országok közti megoszlásának kérdésében csapnak majd össze egymással.

Miközben mindenki elismeri az újonnan csatlakozott országok jogát a felzárkóztatási források javának igénybevételére, mélyen megosztja a feleket, hogy mihez kezdjenek a támogatások eddigi fő haszonélvezőinek (Spanyolország, Portugália és Görögország) azon régióival, amelyek csupán a statisztikai hatás miatt veszítenék el támogatotti státusukat. A keddi pénzügyminiszteri vitán mind a három csoport (a nettó befizetők, az eddigi nettó haszonélvezők és az új tagállamok) egyaránt hangoztatták a kohéziós politika fontosságát, de mindegyikük más nézőpontból.

Gerrit Zalm holland pénzügyminiszter sajtóértekezletén hangsúlyozta, hogy "a (kohéziós politikáról szóló) végleges megállapodásban egyértelműen tiszteletben kell majd tartani az új tagállamok érdekeit". Figyelemre méltó fejlemény, hogy a holland elnökség által a jövő heti EU-csúcs záróközleményéhez előkészített legújabb szövegtervezet viszont éppen úgy módosult, hogy abból kikerült az új tagállamok "speciális szükségleteit" elismerő megfogalmazás.

A legújabb, ám véglegesnek korántsem tekinthető verzió "az unió legkevésbé prosperáló térségeinek" speciális érdekeire hivatkozik. Értesülések szerint ez a módosítás a spanyol diplomácia lobbizására került be, de néhány új tagállam képviselője máris közölte, hogy a szöveg ilyen formában aligha fogja "túlélni" a nagykövetek részben e témának szentelt szerdai találkozóját.