A monetáris "glasznoszty" ígérete a Fednél

Az elődje, Alan Greenspan által vitt antiinflációs kurzus hitelességének megőrzését ígérte az amerikai elnök által a Fed élére jelölt Bernanke. A szenátus által várhatón még a november végi amerikai hálaadás napi ünnepek előtt kinevezendő új jegybanki vezető kijelentette, hogy tartani kívánja a monetáris politikai kiválóság normarendszerét, amely az utóbbi 18 évben az amerikai jegybanki intézmény vezetését jellemezte. A funkció ellátásában az azonosság mindazonáltal aligha terjed túl az elődhöz idézett méltató szavakon. Az új jelölt szakmai profilját ismertetve a jelentések egybehangzóan egy aktívabb jövőbeni jegybanki vezetőt látnak Bernanke-ben, aki az új beosztása kedvéért aligha dobja sutba a szabadgondolkodásnak és a nyílt beszédnek az egyetemi pályafutása során szerzett és tanúsított jegyeit.

Az első elemzések éppen ezen a ponton látják a döntő különbséget Greenspan és Bernanke között. Az elődről köztudott volt, hogy konkrét prognózist remélni sem lehet tőle. Ezért a közel két évtizedes hivatali ideje alatt önálló műfajjá terebélyesedett az, hogy miként lehet a többféleképpen is értelmezhető nyilatkozatok tartalmát a napi befektetői munka céljára lefordítani. Bernanke - aki a pályafutásának 2002 előtti részét egyetemi-akadémiai berkekben töltötte - már röviddel a Fed igazgatótanácsába választása után igyekezett érvényre juttatni azon törekvését, hogy a jegybanki szervezetnek meg kell határoznia és nyilvánosságra kell hoznia az inflációra vonatkozó céljait.

A korábban meglehetősen visszafogott és messzemenően óvatos nyilatkozatairól ismert Fed köreiben valóságos horrornak számított Bernanke azon javaslata, hogy az ingadozó energia- és élelmiszerárak leszámításával számított fogyasztói maginflációra hivatalosan is meg kell hirdetni az 1-2 százalékos drágulási "komfortsávot". Pénzügyi szakemberek egyértelműen az ő hatásának tudják be, hogy a Fed az utóbbi időben kész két évre előre szóló inflációs célt, illetve ennek megfelelő prognózist adni. Ilyen elvek a 90-es években valóságos tabunak számítottak, ezért az elemzők egy része amolyan monetáris politikai "glasznoszty" (átláthatóság) apostolát vélik felfedezni a jelöltben.

További lényegi különbségnek látszik, hogy Greenspan a monetáris politika menedzselésében mindig a problémák kockázat alapú megközelítését részesítette előnyben a szabály alapú elvekkel szemben. Egyes jelentések ezzel hozzák összefüggésbe, hogy a jelölt meghallgatását végző szenátusi bankügybizottság vezetője, Charles Schumer máris firtatja, vajon Bernanke elvei módot nyújtanak-e arra a nagyfokú rugalmasságra, amely "oly jól szolgálta az amerikai gazdaságot".

A kijelölt Fed-vezető elméleti különutas hajlamainak illusztrálására általában idézik egyik 2002-ben elmondott beszédét, amelyben a deflációs veszéllyel foglalkozott. Akkor - mint emlékezetes - az alacsony olajárak miatt reális veszéllyé vált, hogy a dezinflációs folyamat egyenesen deflációba csap át. Egyesek az idő tájt kezdték idézni a Nobel-díjas Milton Friedman extrém példáját, amely szerint a deflációs keresletcsökkenés és az összeomlás ellen, végső biztosítékként, a nagyáruházak parkolóiban helikopterekről ledobott - érvényes és nyomban elkölthető - dollárbankjegyekkel is lehet védekezni. Ez volt az az időszak, amikor az egyszázalékosra csökkentett jegybanki kamatok mellett is kérdéses volt, hogy lesz-e elég igény a gazdaságot élénkítő vagy mozgásban tartó hitelekre, az ennél alacsonyabb - különösképpen pedig a negatív - kamatszint pedig elméleti nonszenszként bukkant fel a fejtegetésekben. A problémára Bernanke ekkor fejtette ki - a helikopteres pénzdobás helyett - azt a pragmatikus javaslatát, hogy szükség esetén jegybanki pénzteremtésből finanszírozott adócsökkentéssel kell megfelelő keresletet támasztani, ha a kereskedelmi bankokon keresztüli pénzellátás nem működik megfelelően.

A leendő Fed-vezető már az egyetemi kutatásai során is sokat foglalkozott a deflációval, és kutatta ennek ellenszerét. Az egyik munkájában a szövetségi bankközi alapok rátájával (federal funds rate) és a monetáris hatásátvitel csatornáival foglalkozott behatóan. Az utóbbi hónapokban a globális megtakarítások özönéről kifejtett nézeteivel keltett feltűnést, amelyek szerint az amerikai fizetésimérleg-hiány kevéssé az USA fiskális és monetáris kicsapongásának eredménye, a jelenség sokkal inkább a költekezéssel és beruházásokkal szemben a világ egyéb térségeiben tapasztalható vonakodásra vezethető vissza.