Az acélcsatában Európa még ellenáll

A Mittal, amely 2004-es 42,1 millió tonnás acélgyártásával a világ legnagyobbja lett az iparágban, az Arcelorral együtt akár évi 60 milliárd eurós forgalmat és 6 milliárdos profitot is elérhet. Az így létrejövő gigász 27 ország 61 gyárában termelhet acélt, 320 ezer embernek adva munkát. Az ügylet érdekességét azonban nem az a tény adja, hogy a két acélgyártó óriás összeolvadásával a globális termelés 10 százalékát lefedő vállalat jöhet létre, hanem az alig néhány nappal korábban záruló licithez való kapcsolódása: a most a felvásárlási célpont szerepét betöltő Arcelor győzedelmeskedett a ThyssenKrupp-pal szemben a kanadai Dofasco megvásárlásáért vívott versenyben. A Mittal az Arcelorra vonatkozó ajánlatával párhuzamosan azonban azt is bejelentette, hogy megegyezést kötöttek a ThyssenKrupp-pal, ennek értelmében a ThyssenKrupp utolsó árajánlatának megfelelő, 68 kanadai dolláros részvényáron átveheti a Dofascót. A kanadai cég megszerzése mindkét európai társaság számára életbevágó a további fejlődés szempontjából, hiszen az észak-amerikai autógyártók beszállítójáról van szó. Ezen a területen az európai acélgyártóknak még elenyésző a részesedésük.

Míg a Dofasco felvásárlását csendes egyetértéssel figyelte a közvélemény, a Mittal ajánlatára egyszerre szólaltak meg a szakszervezetek, érintett kormányok és az Európai Unió versenyhatóságai is. Az Arcelor vezetősége szinte megfontolás nélkül utasította vissza az ajánlatot, a stratégiai célok, az üzleti modell és a követett értékek eltérésére hivatkozva. Hamarosan megszólalt a luxemburgi kormány is, hiszen az ország az Arcelor egyik legnagyobb részvényese, 5,6 százaléknyi tulajdonjogával. A luxemburgi székhelyű acélgyártó emellett 6 ezer fő alkalmazásával az ország egyik legnagyobb foglalkoztatója is, így a bejelentés hamarosan a nyilatkozatok viharát vonta maga után. A szakszervezetek elsősorban a munkahelyek megszűnése miatt aggódnak, amelyek a szinergiahatások kihasználása és a megtakarítások érdekében várhatók. Hasonló aggodalmának adott hangot a francia kormány is, hiszen ott az Arcelor mintegy 30 ezer főnek nyújt megélhetést. Végső érvként az európai országok még mindig fordulhatnak a versenyjoghoz is, ha más eszközük nem marad a számukra kedvezőtlen felvásárlás megakadályozására.

Az elemzők egyetértenek abban, hogy az acélipar konszolidációja, az összeolvadások és felvásárlások akkor is folytatódnak, ha a Mittal jelenlegi terve kútba esik. A második legnagyobb acélgyártó megszerzése mellett a cégnek számos egyéb célpontja is lehet. A legerősebb vállalati háló hagyományosan Európában alakult ki, olyan szereplőkkel, mint az Arcelor, a ThyssenKrupp, a Corus vagy a Riva holding. Az Arcelor például három európai acélgyártó, a francia Usinor, a luxemburgi Arbed és a spanyol Aceralia összeolvadásából jött létre 2002-ben. Az európai termékek a továbbra is magas minőséget megkövetelő autóipar fő ellátói, de hasonló színvonalon termelnek az észak-amerikai, illetve japán vállalatok is. A Mittal, amennyiben hasonló színvonalú vagy nagyságrendű céget keres, mint az Arcelor, akkor a japán Nippon Steel vagy a JFE holding is vonzó lehet számára, hiszen ezek a világ harmadik és negyedik számú acélgyártói. Természetesen szóba jöhet a legerősebb szereplők bármelyike, de az európai szakszervezetek ellenállása, illetve a politikai megfontolások továbbra is akadályozhatják az ilyen jellegű terjeszkedést.

A verseny erősödése elsősorban az olcsóbban termelő ázsiai gyárak megjelenésének köszönhető, így minden vállalat számára egyre fontosabbá vált a költségek lefaragása. A kilencvenes évek közepén kezdődött a volt szovjet tagköztársaságok acélipari felfutása, illetve az indiaiak piacra lépése. Az indiai gyártók azonban sokkal kisebbek annál, hogy felkeltsék egy „nagybevásárló” érdeklődését, míg az orosz, ukrán vagy kazahsztáni szereplők olyan egyszemélyi vezetés alatt állnak, amely aligha kedvez a kivásárlásoknak.

Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a legjelentősebb szereplővé mindenképpen Kína lépett elő, amely tavaly a világ acéltermelésének 34 százalékát adta, és csaknem ugyanilyen mértékben használta is fel a nyersanyagot. Ebben az országban azonban még Oroszországnál is nehezebben lehetne piacra lépni egy ilyen fontos iparágban.

Az alacsony költségekkel dolgozó szereplők említésekor azonban azt is figyelembe kell venni, hogy a globális acélárak mozgását sokkal inkább jellemzi a felhasználók, illetve a hullámzó kereslet által generált ciklikusság, mint a cégek stratégiai tervei és szándékai. A várható összeolvadások sem változtathatják meg ezeket a tendenciákat, viszont jelentős költségmegtakarítást jelenthet az adott vállalatnak.