Vegyük komolyan a globális szegénységet
Intézmények, kormányok és az emberek egyaránt merész ígéreteket tesznek minden év elején. A szegénység roppant terheit cipelő millióknak azonban még nem lesz munkahelyük annak kinyilvánításától, hogy úton van a segítség. Az idén a nemzetközi közösségnek a felajánlásoktól el kell jutnia a tettekig, ha valóban csökkenteni akarja a szegénységet. Mire lesz ehhez szükség?
A nemzetközi közösség 2005-ben megerősítette azt a kötelezettségvállalást, hogy a legszegényebb országokat segíteni fogja a millenniumi fejlesztési célok elérésében, amelyek részeként 2015-ig meg kellen felezni a szegénységet. Ezek a kötelezettségvállalások az adósságkönnyítés és a segélyek jelentős növelését is tartalmazzák. Az adósságelengedés tekintetében jelentős haladás volt, ezt azonban követni kell a felajánlás másik részével.
A multilaterális hitelintézmények már régen felismerték az adósságenyhítésnek a szegénység csökkentésében játszott fontos szerepét. A súlyosan eladósodott szegény országok (HIPC-csoport) javára indított IMF–Világbank közös kezdeményezést már 1996-ban útjára bocsátották a multilaterális szervezetek és a kormányok azon erőfeszítéseinek koordinálására, amelyekkel az adósságterheket elviselhető szintre lehet leszállítani. Az eddig elért eredmények máris bátorítóak.
A HIPC-kezdeményezés előtt a kiszemelt 28 országban átlagosan többet költöttek adósságszolgálatra, mint oktatásra és egészségügyre együtt. Az akcióba bevont államokban a tartozásteher átlagosan kétharmadával csökkent, miközben az oktatásra, az egészségügyre és más közszolgáltatásra szánt összegek az adósságszolgálat négyszeresére emelkedtek.
Tavaly a nemzetközi közösség ennél is tovább ment, és elfogadta a sokoldalú adósságcsökkentési kezdeményezést (MDRI), amelynek részeként számos szegény ország esetében teljesen elengedik az IMF-fel, a Világbankkal és az Afrikai Fejlesztési Bankkal szembeni tartozást. Az eljárás keretében a valutaalap máris törölte 13 afrikai, négy latin-amerikai és két ázsiai ország vele szembeni teljes adósságát, minden, 2005. január 1-je előtt folyósított hitelre. A többi országnak az IMF szakértői segítséget nyújtanak, hogy mielőbb alkalmassá váljanak az adósságkönnyítésre, amelynek a teljes összege várhatóan meghaladja az 5 milliárd dollárt.
Hasonlóan a korábbi HIPC-kezdeményezéshez, az MDRI többet tesz az egyszerű adósságelengedésnél, mert egyidejűleg jelentős erőforrásokat szabadít fel, amelyeket a szegénység csökkentésére és a gazdaság fejlesztésére lehet felhasználni. Zambiában például 2006 során a külső adósság a GDP mintegy 10 százalékának megfelelő arányban csökken, ezzel jelentős erőforrásokat lehet átirányítani fejlesztési célokra. Guayana esetében a tartozások a GDP 8 százalékának megfelelő arányban csökkennek majd. A megfelelő hányad idővel ennél is nagyobb lesz, ha a Világbank, illetve – a fekete kontinensen – az Afrikai Fejlesztési Bank is kidolgozza a maga adósságelengedési programját a következő hónapokban.
A tartozások most folyó mérséklése azonban csak kis részét képezi azoknak a pénzügyi és technikai segélyprogramoknak, amelyekre az alacsony jövedelmű országoknak szükségük van a millenniumi fejlesztési célok eléréséhez. Ha ezeket teljesíteni akarják, akkor a donor országoknak a fejlesztési segélyek jelentős növelését célzó vállalásaikat is teljesíteniük kell. Az IMF már régóta sürgeti a donor országokat, hogy folyósítsák a GDP 0,7 százalékában meghatározott nemzetközi segélykeretet a rászoruló államok részére. Egyes segélyező országok egyetértenek az aránnyal, de későbbre ígérik a vállalás teljesítését, mások nem hajlandók eddig elmenni, és csak az eddigi segélyeik növelését ígérik.
Egyidejűleg szavatolnunk kell, hogy az alacsony jövedelmű országok a segélyeket és az adósságcsökkentés nyomán felszabaduló forrásokat hatékonyan használják fel. Az egyik prioritásként itt azt kellene garantálni, hogy az új segélyinjekciók ne váltsanak ki a szándékoktól eltérő gazdasági hatásokat, például a valutaárfolyam erős emelkedését, vagy az infláció gyorsulását, amelyek rontanák a segélyezett államok kivitelének versenyképességét. A második prioritás részeként el kellene kerülni, hogy a millenniumi fejlesztési célok elérésére törekvő, jelentős finanszírozási igényt támasztó országok el tudjanak kerülni egy esetleges újabb eladósodási spirált, mert ennek bekövetkezte esetén a mostani adósságenyhítés lényegében hatástalan marad.
A segélyeket fogadó országoknak a maguk részéről ki kell egészíteniük a donor államok erőfeszítéseit, mégpedig a reformlendület és az egészséges makrogazdasági politika fenntartásával, a nagyobb összegű segély hatékony felhasználásával. A külső támogatás hozzájárulhat a szegénység enyhítéséhez, döntő szerepük azonban maguknak az alacsony jövedelmű államoknak van, amelyeknek fenn kell tartaniuk a gazdasági teljesítményt, javítaniuk kell a kormányzás színvonalát, és létre kell hozniuk a stabil, hatékony intézményeket. Az adott országcsoport tovább tudja javítani a kilátásait a fiskális rendszer megerősítésével, a magánszektor tevékenységének ösztönzésével és a kereskedelem liberalizálásával.
Ha megtartjuk az ígéreteinket, akkor 2006 a remény éve lehet azok számára, akiknek a jobb élet álmán kívül alig van többjük.
