A Policy Agenda elemzéséből kiderül, hogy mind a második Gyurcsány-kormány, majd a Bajnai-kabinet és végül az Orbán-kormány előtt is az a kihívás áll(t), ha nem képesek hosszútávon fenntarthatóvá tenni az ország költségvetését, és finanszírozható mérték alatt tartani a költségvetési hiányt, akkor rövid távon ellehetetlenülhet a kormány. Ez lényegében azt jelenti, hogy a külső finanszírozási lehetőségek megdrágulása, valamint a befektetői környezet további romlása miatt akár likviditási problémái is lehetnek a költségvetésnek.
Ebből a szempontból láthattuk, hogy három utolsó kormányzat azonos helyzetből indult, és azonos nyomás is volt rajta. 2006-os kormányzati ciklus kezdetekor a költségvetési hiány olyan mértékű volt, amely azonnali lépéseket követelt, a Bajnai-kormány megalakulásakor még egyértelműbb volt a kép, mert a válság által sújtotta gazdaság rendbetételére, és kármentésre csak válságkezelő programmal volt lehetséges. A mostani kabinet gondjai pénzügyileg, legalábbis a költségvetési hiány szempontjából, nem azonnaliak, de konkrét strukturális lépések nélkül hamar negatív spirálba kerülhet a politika, azaz a késlekedés később még komolyabb lépéseket kényszeríthetne ki.
Ahogy láttuk a kiindulópont azonos mindhárom esetben, de másképpen közelítik meg a problémát a kabinetek. Ebben a tekintetben láthatólag egymás hibáiból is tanulnak. Míg a Gyurcsány és a Bajnai Gordon vezette kormányzati ciklus idején még az volt a politika karaktere és a fő üzenete, hogy strukturális reformok nélkül „nincs élet”, addig láthatólag a mostani kormány még a kifejezést is kerüli, és komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a politikai kommunikációban a reformok még véletlenül se jelenjenek meg, és az emberek hétköznapi életének ügyei kerüljenek a politika homlokterébe.
A korábbi tapasztalatokból kiindulva tehát a mostani kormányzat kerüli a megszorítások kifejezést, és úgy próbálja megalapozni az átalakításokat, hogy, ha lesznek is „apróbb változások” azok az emberek életének további javítása érdekében lesznek. Természetesen a program tételes ismerete nélkül kérdéses, hogy ezt képesek lesznek-e elérni, de láthatóan úgy gondolják, hogy politikai szempontból csak ez a járható út. Már csak azért is, mert a Fidesz 2006 óta folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a lakosságot érintő megszorítások nélkül is lehet kezelni a költségvetési problémákat.
Szintén fontos tanulsága volt az előző két kormánynak, hogy csak akkor lehet egy reformcsomag végrehajtásába belekezdeni, ha stabil a kormánypárt mögötti támogatói bázis. Ebben a tekintetben nem a szavazói bázist kell csak feltétlenül érteni, hanem technikai minimumként a kormánypárti frakciókat. Ennek akkor lesz különös jelentősége, ha a reformok által hátrányosabb helyzetbe kerülő érdekcsoportok felháborodása elbizonytalanítja a közvéleményt és a párton belüli elszántságot. Ilyen esetben ezt a hangulatot átveheti a frakció is, amely ennek hatására egyre több esetben szembemehet a kormányzati elképzelésekkel. Erre mindkét korábbi kormánynál láttunk példákat, gondolunk itt az egészségügyi rendszer átalakítására, vagy a közösségi közlekedés reformjára.
Bármilyen reformcsomag belső elfogadtatása tehát csak akkor lehet sikeres, ha maga a frakció is „alkotótárssá” tehető. Az Orbán-kormány már eddig is előszeretettel alkalmazta a frakciókormányzási modellt, vagyis a nagyon hangsúlyos kérdésekben a frakción keresztül nyújtja be javaslatait, és ezzel veszi elejét a belső elégedetlenségnek. Ez a technika persze megkérdőjelezhető amiatt, hogy kikerüli az egyeztetéseket az érdekképviseletekkel, de gyorsasága miatt alkalmas arra, hogy kizárja a frakción belül az ellenállás lehetőségét. Kérdéses persze, hogy a strukturális reformok esetén is alkalmazni fogják e ezt a technikát, vagy másmódon szerzik meg a frakció folyamatos támogatását.
A belső elfogadtatást követi, hogy kívülről is elegendő támogatottsága legyen az intézkedéseknek. Ebben a tekintetben nem csak a hazai közvéleményre kell figyelni, hiszen a strukturális reformok célja az állam szempontjából, hogy stabil, és finanszírozható költségvetése legyen egy országnak, amely külföldről is látható és hihető. Hiszen az intézkedések pénzügyi hatása általában csak évek múlva látszik, ugyanakkor a pénzügyi befektetők, külső finanszírozói környezet azonnali visszajelzést akar. Ebből a szempontból csak akkor lehet sikeres a kormány, ha nem csak ő maga hiszi el az átalakítások életszerűségét, és pénzügyi eredményét, hanem képes azt másokkal is elhitetni.
A külső elfogadtatás másik oldala, hogy a választópolgárok számára is vállalható, akár még szerethető is legyen a program. Azt a képet kell elhitetni, hogy ezek a lépések nem az egyén pénztárcájából vesznek ki forintokat, hanem minőségi szolgáltatásokat hoznak, ráadásul olcsóbban. Eddig ezt egyetlen kabinetnek sem sikerült elérnie, és álláspontunk szerint az Orbán-kormány kormányzati ciklusának megítélésében is nagyon fontos szerepet fog betölteni a kérdés.
Amikor egy kormány politikájának legfőbb karaktere, hogy strukturális reformokat hajt végre, akkor erre is hegyezi ki a kommunikációját. Az előző két kabinet ezért olyan retorikát alkalmazott, amely csomagszerű bejelentésekre épített. Nemcsak az került bejelentésre, hogy mekkora mértékű bevételnövelést és kiadáscsökkentést hajtanak végre, hanem a konkrét területeket is megjelölték és a kormányzati kommunikáció folyamatosan a lépések erejét hangsúlyozta. Ez persze szimpatikus a nemzetközi pénzpiacoknak, de belföldön a hazai közvéleményt sokkolja, és azonnal felszínre kerülnek az egyenlőtlenségek, amelyek tovább mélyítik a társadalmi elégedetlenséget.
Az Orbán-kabinet láthatólag más taktikát követ, lépcsőzetes bejelentésre készülnek, és ezzel megpróbálják kommunikációs szempontból is felügyelet alatt tartani a lépéssorozatot. Ezzel azért is élhet a kabinet, mivel láthatólag semmiképpen sem a „reformpolitizálást” tekintik politikai küldetésüknek. Az persze kérdéses, hogy a több etapban történő bejelentések a piacok számára mennyire lesznek hitelesek, és elfogadhatóak.
A kormányzati kommunikáció eddigi irányából egyelőre arra lehet következtetni, hogy a kabinet néhány kisebb kiadáscsökkentő lépésen kívül, inkább a bevételek növelésére helyezi a hangsúlyt. Láthatólag a frakcióban sincsen előkészítve kommunikációs szempontból sem olyan nagy rendszerek, mint az oktatás, az egészségügy, vagy a szociális ellátórendszer reformja.
A kormányfő által kihirdetett intézkedések nagyságának ismeretében, láthatóan még több tartalmi elem hiányzik. Egyedüli konkrét lépés, a Policy Agenda által is már korábban elemzett 250 milliárd forintos stabilitási tartalék, amely a tárcáktól von el komoly forrásokat. A Policy Agenda álláspontja szerint ez a tartalék a pénzügyi előkészítése a munkanélküli ellátások idejének csökkentésének (16 milliárd forintos zárolás a Munkaerőpiaci Alapban), az állam működési kiadásainak lefaragásának (például létszámleépítés, megbízási szerződések csökkentése, felújítások, beruházások elhalasztása) valamint az utazási kedvezmények rendszerének átalakításának (10 milliárd forintos zárolás a fogyasztói árkiegészítésből). Várhatóak a rokkantnyugdíjasokat érintő intézkedések, amelyekkel megnehezítenék a rendszerbe való belépést, és elrendelnék a bennlévők felülvizsgálatát.
A mostani várakozásaink szerint első körben ezeknek a lépéseknek a bejelentésével kezd a kormány. Várhatóan a pénzpiacok és a hazai közvélemény reakciói után döntenek arról, hogy az egyéb területeken milyen ütemezésben, és mekkorát kell lépni ahhoz, hogy hiteles és ugyanakkor vállalható legyen a strukturális reformok programja.
Előfordulhat, hogy kedvezőtlen külföldi fogadtatás esetén újra kell értékelnie a kormánynak a mostani reformok kommunikációját is, és ezen a szinten is meggyőzőbben kell érvelnie amellett, hogy ezek valódi megtakarítást jelentő lépések, amelyek pénzügyileg értékelhető módon mérséklik a kiadásokat. Ez persze azt is jelentené, hogy a hazai választók számára is jobban érzékelhető lesz, hogy a változásoknak vannak vesztesei is.
