A finomszabályozás atyamestere

A telekommunikációs ágazat teljesen másként működik, mint a bankszektor, az egyoldalú piacon más törvényszerűségek uralkodnak, mint például a Google által jellemezhető kétoldalún. A versenyszabályozás szempontjából azonban egyaránt fontos, hogy új szereplők beléphetnek-e azokra a piacokra, ahol kevés, de egynél több szereplő van jelen. Ma már ez nem hangzik rendkívüli újdonságnak, fantasztikus felfedezésnek, ám e kérdésekről a szakértők egészen másként gondolkodtak még akár a nyolcvanas években is, amikortól figyelmét e témakörre terelte Jean Tirole, a Toulouse-i Egyetem 61 éves professzora, aki hétfőn a svéd jegybank által alapított közgazdasági Nobel-emlékdíjban részesült. Igen színes egyéniség Jean Tirole, széles érdeklődési körrel, aki képes eligazodni és eligazítást nyújtani a piaci szabályozás és a versenypolitikai nagyon is időszerű kérdéseiben.

A stockholmi bejelentés után felhívták a hírrel a francia professzort, s a teremben ülő újságírók kérdezhették is. A kérdések pedig a bankokra és a nagy internetes keresőprogramokra terelődtek, minthogy a politikai döntéshozókra is nagy társadalmi nyomás nehezedik, hogy szabályozzák ezeket a piacokat. De nem mindegy hogyan.

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia zsűrije a nyolcvanas években megindult elsöprő deregulációs hullám kezdetére nyúl vissza az értékelésében, hogy érthetővé tegye a nagyközönség számára is a döntésének az indokait. Kissé persze leegyszerűsítve a gazdaságtörténeti folyamatot, azt hangoztatja, hogy máig le nem zárt vita tárgya, milyen közszolgáltatásokat érdemes állami, s milyeneket magánkézben tartani.

Az Egyesült Államoktól Nagy-Britanniáig, s Európa számos országáig, ideértve a kilencvenes évektől a szabadpiaci modellre átálló kelet-közép-európai, későbbi uniós tagországokat, a privatizáció lett a kulcsszó és a követendő példa. A vasúttól az energiahálózatokon át a telekommunikációig, de vegyes eredménnyel. A privatizáció nyertesei nem szükségképpen viselkedtek úgy, mint várták tőlük. Ennek oka részben a rossz szabályozás.

Bizonyosan sok tanulság lenne levonható tehát Magyarországon is Jean Tirole munkásságából, amely egyáltalán ismeretlen a gyakorló közgazdászok, a versenypolitika szakértői körében. Részben azért, mert a friss díjazott sokat publikált, részben meg azért – amit a svéd akadémia is kiemel –, hogy olyan területet vizsgált, amelyre kevés figyelem irányult. Az oligopóliumokkal foglalkozott, vagyis azokkal a piacokkal, ahol csak néhány szereplő van jelen. Nem alakulhat ki talán monopólium, de igazi, soktényezős verseny sem.

Közgazdasági Nobel-díjat 1982-ben George Stigler kapott az ipari szervezetek kutatásáért, 1994-ben pedig Harsányi János a játékelméleti munkásságért. Most pedig Tirole azért, mert mindkét területen nagyot alkotott. Igaz, Stigler kitüntetése óta sok év eltelt, de volt mire építeni.

A tudományhoz azzal járult hozzá nagymértékben Jean Tirole, hogy empirikus és elméleti kutatásaival bizonyította: nem lehet minden iparágat, piacot ugyanazon módszerrel hatékonyan szabályozni. Korábban, a nyolcvanas években még úgy gondolták, hogy lehet. Ár- és megtérülési plafon bevezetésével próbálkoztak, s tiltották a versenytársak együttműködését, miközben elnézték, ha az egyazon értékláncba tartozó, egymásnak alá- és fölérendelt cégek akár piacbefolyásoló alkukat kötnek. Ám Jean Tirole, s tíz éve elhunyt munkatársa, Jean-Jacques Laffont levezette, hogy ez téves személet. Egyes esetekben alkalmazható, más esetekben inkább kárt okozhat.

Mire gondoltak? Az árplafon intézménye például arra serkenthet egy céget, hogy csökkentse költségeit, s így növelje profitját. A költségcsökkentés társadalmilag hasznos, a profitnövelés nem feltétlenül. A versenytársak összebeszélése az árak rögzítésére természetesen nem előnyös társadalmi szempontból, de például a szabadalmi megállapodások esetében már más lehet a megítélés. Ha egy cég felvásárolja beszállítóját, azzal serkentheti az innovációt, de korlátozhatja a versenyt.

A játékelméletre azért támaszkodott Jean Tirole, hogy kiderítse, miként reagálnak a cégek a feltételek változására, illetve vetélytársaik lépéseire. Erre azért volt szükség, mert a francia professzor úgy találta, hogy a szabályozó hatóságok általában kevesebb információval rendelkeznek a regulázni kívánt vállalatról, mint maguk a társaságok. Az aszimmetrikus információ problémáját azzal oldja fel, hogy azt javasolja: a szabályozó hatóság a kompenzációra vonatkozóan többféle szerződési indítvánnyal álljon elő, s attól függően, hogy a vállalat melyiket választja, megtudhatja, milyen érdekeltség húzódhat meg a háttérben. Valóban magas költséggel állítható elő a szóban forgó közjószág, vagy csökkenthető a költség a magasabb profit reményében, vagyis kisebb ellentételezés is elégségesnek bizonyulhat.

A hatékony szabályozásnak feltétele lehet a hatóság függetlenségének a megteremtése is. Ez azonban kényes kérdés, mert éppen az aszimmetrikus információ miatt előfordulhat, hogy a cég és a szabályozó összejátszik. Ennek kockázatát be kell mutatni az érintetteknek, de még így előfordulhat, hogy a szabályozó a vállalat ügyvédjévé válik, anélkül, hogy lefizették volna.

A Google és a kétoldalú piac

1953-ban született, mérnöki diplomát és matematikai doktorátust szerzett Franciaországban, a közgazdaság-tudomány doktora az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) lett. A Stockjolmban rögtönzött telefonos sajtótájékoztatón azt mondta: olyan szabályozás kell, amely nem öli meg a vállalkozást, s olyan kormány, amely érvényt szerez a szabályozásnak. A Stockholmban rögtönzött telefonos sajtótájékoztatóján a Google-re vonatkozó kérdésre válaszul Jean Tirole külön kitért a kétoldalú piacok problémájára, amely szintén más megítélés alá esik, de itt is fontos: új szereplők is beléphessenek a piacra. A kétoldalú piacon valamely vállalat közvetít két fogyasztói csoport között. A szoftver platformok a fejlesztők és a felhasználók, a hitelkártyák kibocsátói az elfogadók és a vásárlók között. A telefontársaság piaca viszont egyoldalú, mert a hívó és a hívott fél ugyanaz a fogyasztó, persze nem egy időben.