Életbiztosítás: a sírig hű társ

A Világgazdaság októberi pénzügyi mellékletében, a Bankóban jelent meg B. Varga Judit írása, amely az életbiztosítási szerződések gyökeresen eltérő természetét figyelmen kívül hagyva ugyanolyan szabályozást követel a befektetéshez kötött (unit-linked) életbiztosítások mögött működő egységalapokra, mint a klasszikus befektetésiekre.

A unit-linked életbiztosítások az imént említett jellemzők alapján hosszabb távra -- több társaságnál élethossziglan -- szóló, vagyis rövid távon nem likvid befektetési eszközök, amelyek tőkeakkumulációs célokra szolgáló megtakarítási részét az ügyfelek többségükben havi rendszerességgel töltik fel, miközben a terméken belül az életkockázatokra is általában jelentős fedezetet képeznek.

Ez legalább annyira életbiztosítás, mint amennyire befektetés -- innen is ered világszerte elsöprő népszerűsége az életbiztosítási piacokon. Antiinflációs hatása is rendkívül kedvező.

A klasszikus befektetési alapok jellemzően sokkal rövidebb távra szóló, könnyen likvidálható befektetési eszközök, amelyek célja a rövid vagy középtávú vagyongyarapítás, kisebb-nagyobb összegek egyszeri vagy rendszertelen befektetésével. Befektetési alapok esetén sem a hosszú távra szóló gondolkodás, sem az életkockázatok elemzése nem szerepel a befektető tipikus megfontolásai között. Antiinflációs hatása elenyésző, éppen a termék hangsúlyozott likviditása miatt.

A unit-linked biztosítások további különleges jellemzője, hogy a befektetési alapok jegyeivel szemben a biztosítási kötvény nem része az ügyfél hagyatékának. Ez a látszólag érdektelen megállapítás életbevágóan fontos következménnyel jár minden örökös és más kedvezményezett számára, ugyanis a szerződés alapján felhalmozott tőkére és hozamaira a hagyatéki hitelezők semmilyen jogcmen sem tarthatnak igényt.

A unit-linked minden vagyonos ember számára a legbiztosabb és legegyszerűbb módja annak, hogy az ebben felhalmozott pénzvagyonát per-, teher- és igénymentesen juttathassa annak, akinek csak akarja. A unit-linked biztosítások mögött álló befektetési portfóliókra azért sem vonatkozhatnak pontosan ugyanazok a szabályok, mint a befektetési alapokra, mert nem ugyanazokra a garanciákra van szükség a két eltérő célú eszköz esetében.

A nyílt végű befektetési alapok ki-be mozgó pénzekkel működnek: ma befektetek, holnap hozammal visszavásárolom, és így tovább. A unit-linked portfólióknál más a helyzet: a pénzmozgás itt egyirányú, csak befektetésről van szó. A korai visszavásárlás több-kevesebb veszteséggel jár, az ügyfelek ezért jellemzően tartózkodnak a pénz kivételétől. Emiatt viszont a unit-linked portfóliók mindig hosszú -- évtizedes vagy hosszabb -- távon dolgoztatják az ügyfelek pénzt, s ilyen távon már érvényesül a klasszikus tapasztalati tétel, miszerint a részvénybefektetések jellemzően magasabb hozamot produkálnak minden más értékpapírnál.

A befektetési alapoknál sokkal inkább résen kell lenni, hiszen jóval likvidebb eszközről van szó, amellyel az ügyfél rövidebb távokon könnyen veszteséget realizálhat. Nem véletlen, hogy valamennyi fejlett életbiztosítási piacon a tőzsdeindexhez kötött életbiztosítások a legsikeresebb alkalmazások, amelyek révén az ügyfelek a magas hozam iránti természetes igényüket összhangba hozhatják a nagyfokú biztonság iránti még természetesebb igényükkel.

A unit-linked biztosítások ellen intézett támadások hevében persze sok tárgyi tévedésen alapuló fegyvert is megpróbálnak a biztosítók testébe mártani. Ilyen például az a tévhit, hogy egy biztosító sűrű füstfelhő mögé rejtőzik a befektetési hozamok tekintetében, s legfeljebb évente egyszer hajlandó azt kegyesen közölni az ügyfeleivel, ellenben a befektetési alapkezelők naponta kötelesek közzétenni a befektetési jegyre jutó nettó eszközértékeket.

A valóságban a verseny kezdettől fogva arra kényszerítette a biztosítókat, hogy az ügyfeleknek küldött negyedéves vagy havi levelek és belső újságok mellett naponta publikálják befektetési eredményeiket az interneten, s kedvezményes telefonvonalakat üzemeltessenek a hozameredmények napi lekérdezésére és az ügyfél szerződése pontos értékének ellenőrzésére.

Ha valaki a biztosítók honlapjain föllelhető unit-linked hozamokat összeveti a befektetési alapok naponta közölt hozamaival, érthetővé válik a befektetési alapkezelők berzenkedése a biztosítók szerintük túl liberális és szabályozatlan működésével szemben. A unit-linked egységalapok közül ugyanis néhány messze túlszárnyalja a Magyarországon legjobbnak kikiáltott hazai és nemzetközi befektetési alapok eredményeit. Egyes hazai biztosítók anyacégei egyúttal a világ legjobbjai közé sorolt globális alapkezelők tulajdonosai is, s az ott fölhalmozott tudás előnyösen kamatozik a magyar ügyfelek számára is.

A pénzügyi felügyelet legutóbbi jelentése szerint a biztosítási szektor versenyelőnyben van, mivel alkalmazhatja az adóarbitrázst, s ezáltal magasabb hozamokat mutathat ki, mint például a bankok.

Érdemes nyomatékosan aláhúznunk: az adókedvezmény nem nagyúri kegy az állam részéről, hanem épp ellenkezőleg: az állam fizetsége azért a nehéz szolgáltatásért, amelyet az ügyfél nyújt adózott pénze elköltésének s így inflációgerjesztő mai fogyasztásának elhalasztásával, ezáltal a hosszú távú, biztonságos és olcsó lakossági megtakarítások növelésével. Továbbá -- és ez talán még értékesebb szolgáltatás az állam részére -- azzal, hogy a szétfeszülő társadalombiztosítási nyugdíjrendszer recsegő-ropogó gerendáit húsz év múlva nem feszíti törésig, azaz nem hajtja be kíméletlenül az állam implicit nyugdíjadósságát, mert szabad, előrelátó és felelős polgárként lesz milyen pénzügyi tartalékhoz nyúlnia.

Ha az állam ma úgy dönt, hogy ezek az indokok nem érdemelnek megfontolást, s emiatt nem erősíti meg az élet- és nyugdíj-biztosítási adókedvezmény jogintézményét, akkor egyfelől mai inflációgerjesztésre szavaz, másfelől növeli a későbbi kormányok gerincét roppantó implicit nyugdíjadósság összegét. Az élet- és nyugdíj-biztosítási adókedvezmények valódi indokoltsága éppen abban rejlik, hogy az ügyfelek természetes késztetéseikkel -- azaz a mielőbbi fogyasztással -- szemben hosszú távon takarékoskodjanak, s így mondjanak le a jelen élvezetéről a jövő élvezhetőbbé tétele érdekében. A bankbetét jellemzően még a befektetési alapoknál is rövidebb távú megtakarítási és pénztartalékolási célokat szolgál, így az életbiztosításokkal való összevetése megengedhetetlen.

Az életbiztosítási iparágnak azok a kritikák ártanak a leginkább, amelyek a szabályozási környezet eltéréseit kiaknázva általános biztosításellenes hangulatot indukálnak. Ezek az előítéletek gyakran vezetnek a biztosítási termékkel szemben olyan elvárásokhoz, amelyeknek a termék nem tud -- vagy kifejlesztője nem is kíván -- megfelelni.

Az életbiztosítás nem ellenség: a halál az, a rokkantság az, a betegség az. Őket kell legyőznünk, legalább pénzügyi tekintetben. E hosszú harcban legyen az olvasó mind erősebb fegyvere a befektetéshez kötött életbiztosítás is.

Farkas András
A szerző biztosítási szakember