Ki mit visz haza

"A félreértés a reformkonferencia körül abban van, hogy mindenki azt hiszi, azért tart olyan sokáig a vita, mert nehéz igazán hatékony modellt találni egy kibővített EU számára. Valójában az nehezíti a dolgot, hogy olyan megoldásra van szükség, amelyen minden tagország nyerhet valamit, és amelyben nem marad senki hátra kizárólag vesztesként" .- mutatott rá a napokban egy tagországbeli diplomata. "Más szóval: az ilyen kormányközi mindig arról szól, vajon ki mit tud utána hazavinni!" -. tette még hozzá a gyengébbek kedvéért.
Olyan olvasata ez a lassan már egy éve zajló alkudozásnak a döntéshozás reformjáról, a "megerősített együttműködésről", vagy éppen az Európai Bizottság majdani létszámáról, amelyik -. valóban .- ritkán ötlik csak szembe. Pedig valószínűleg nem csupán a mostani viták kapcsán ajánl fontos szempontot, hanem általában is felhívja a figyelmet valami nagyon fontosra az EU lényegét illetően.
Közismert reagálás a sajtóban és sokszor a közvéleményben is, hogy "az EU" már megint valamint eltolt, "az EU" valamibe újra beleütötte az orrát, "az EU" most sem volt képes érdemben határozni valamiről .- és hosszú még a kifakadások sora. Amelyek mögött kimondatlanul és öntudatlanul is ott lapul a feltételezés, hogy ez az egész afféle egységes monolit, ahol van egyetlen "központi bizottság", vagy valami hasonló -. "az EU"-val azonosítható -. testület (esetleg maga az Európai Bizottság), amelyik egyfelől hajlamos mindent túlfontoskodni, másfelől újra és újra képtelen igazán érdemi döntéseket meghozni.
Főként a La Manche túloldalán, brit földön kommentálja kéjes horrorral a sajtó az "EU-eseményeket", minden értékítéletében azt sugallva az olvasónak, hogy a kontinensen van egy ostoba és igazából működésképtelen szervezet, amely olyan eszement ötletekkel képes előállni, mint a Duty Free üzletek bezáratása, s amelytől jobb távolságot tartani.
Kevesen látják csak, hogy igazából az EU mint olyan nem létezik. Európai országok vannak, saját (és sajátos) nemzeti érdekekkel, és az ő törekvéseik egymásnak feszüléséből születik -. vagy éppen hal hamvába -. minden olyan döntés, amely utóbb "EU-címkével" tűnik fel a külvilág előtt. Miként a Duty Free boltokat sem "az EU" zárta be, hanem a tagállamok miniszterei szavaztak így. Minket sem "az EU" vesz majd fel, hanem a franciákkal, spanyolokkal, németekkel, svédekkel és a többiekkel folytatott tárgyalások során ez utóbbiak döntenek, hogy be akarnak-e fogadni maguk közé, avagy sem. S ha a folyamat látszólag lassuló, amögött mindig fel lehet lelni egy vagy több olyan országot, amelynek valamiért most éppen így jó. De ez nem az EU bűne úgy általában, hanem azon országoké, amelyek adott esetben éppen ellenünkre tesznek.
Ha valamiért "az EU" hibáztatható, az maga a tény, hogy olyan keretek között működik, amelyek ilyen anomáliák születését is lehetővé teszik. Csakhogy ezeket a kereteket másként demokráciának hívják. Miként Jacques Delors fogalmazott még bizottsági elnökként: "az EU" voltaképpen nem más, mint a tényleges demokrácia minden korábbinál nagyobb méretekben nap mind nap ismétlődő gyakorlata. Ami pedig, tudjuk, állandó alku, az érdekviszonyok folyamatos ütközése. Persze vannak integráló pontok és alapvetések is, amelyek egyfajta vezérfonalként orientálják a folyamatokat. De amíg a játékszabályok demokratikusak, addig ez a -- döntéshozást tagadhatatlanul lassító -- huzakodás is része a paklinak.
Például a reformkonferenciánál is. Sőt, főként ott, hiszen ez az a fórum, ahol a tagországok formálisan sem EU-szereplőként, hanem -- egy lépést hátrálva -- hangsúlyozottan és kizárólag nemzetállamként ülnek asztalhoz, hogy együtt kialkudjanak valami újat, ami aztán a továbbiakban újabb keretet adhat a közmegegyezésre csak EU-ként emlegetett valamihez.
Túlságosan is sok nyilatkozat hangzott el már arról, hogy az egész huzakodás voltaképpen miattunk zajlik, s hogy mindenki szeme előtt csak az lebeg, miként is lehetne megkönnyíteni a leendő csatlakozásunkat. Már-már elhittük. És most frusztráló látni, hogy sehogy sem akarnak előbbre jutni. Mindjárt jobban a helyére kerül minden, ha arra gondolunk, hogy az egyes résztvevők számára a konferencia igazi tétje: úgy kreálni jobb feltételeket a majdani bővítéshez, hogy közben ezekben a spanyolok, a svédek, a németek vagy a portugálok is megtalálják a maguk számításait. Mert amikor majd otthon ratifikálni kell, kevés lesz azzal érvelni, hogy a kihordott szerződés optimális a csatlakozás szempontjából. A magdeburgi vagy birminghami honatyát csak az érdekli majd, vajon kedvez-e a változás a német vagy a brit érdekeknek, avagy sem.
Mindez kívülről tűnhet szemellenzős önzésnek. Talán az is. De azt sem szabad elfeledni, hogy a dolog megítélése automatikusan változik majd, mihelyt kapukon belülre kerülünk. S amikor ugyanez már a mi érdekeinket is szolgálja majd. Amúgy EU-san.

Fóris György-->