Magyarország és az Európai Unió reformja

Az Európai Unió eddigi négy bővítésének (1973, 1981, 1986, 1995) a legfőbb érve az volt, hogy a felvettek ne maradjanak ki a gazdasági integrációból, továbbá, hogy a csatlakozók jóvoltából erősödjék az unió nemzetközi szerepe. Görögország, Spanyolország és Portugália csatlakozásakor még az is felmerült, hogy az uniós tagság meg fogja erősíteni ezekben az országokban a demokratikus intézményeket. Nem merült fel, hogy az új Európa mennyire válhat majd egymással versengő nemzetállamok, nacionalizmusok terepévé. Tény persze az is, hogy az Európai Uniót meghatározó alapértékek és az ezeken nyugvó intézmények rendje megváltoztatta a nemzetállamok jellegét, kiiktatta, legalábbis mostanáig, az egymás közti kiélezett kulturális és nemzeti, nemzetiségi versengést.
A mostani, ötödik bővítési hullám nem csak hazánk történetének, hanem az Európai Unió eddigi történetének is egyik kihívása. Gyakran hallani, hogy a csatlakozás iránt megtörhet a tagjelölt országok közvéleményében még meglévő lelkesedés. A leghiggadtabb mérlegelés eredménye is az, hogy a figyelmeztetés nem csupán szónoki fordulat. A késlekedés miatt csalódottság, ingerültség, belpolitikai zavarok bontakozhatnak ki. Márpedig a magyar gazdaság éppen most jött lendületbe, s ez nálunk fokozza a várakozásokat, különösen a fiatalabb nemzedékek körében.
Minden, bebocsátásra váró országnak tudomásul kellett vennie, hogy az 1997-es amszterdami egyezmény óta a 15 tagország számára legalább három nagy kérdéskör vár megoldásra a bővítés megkezdése előtt. Milyen méretű és összetételű legyen az EU bizottsága, hogyan súlyozzák a szavazatokat a tagországok nagysága szerint a miniszteri tanácsokban, milyen körülmények között valósítható meg a minősített többség elve a konszenzus helyett. A kérdések a kormányközi értekezlet napirendjének részei, s a francia elnökséget lezáró nizzai csúcson sok mindennek kell mindebből eldőlnie.
Az elmúlt hónapok tanulságai alapján Magyarország jó néhány időszerű európai probléma jelentőségét sajátosan kell hogy érzékelje. Nem csak azért, mert a leendő bővítés egyik kiszemelt szereplője, hanem azért is, mert a méretei kicsik.
Ebből a látószögből szemlélve a Joschka Fischer és Jacques Chirac beszédeivel jellemezhető eszmecserék a föderatív unió lehetséges természetéről, az osztrák kérdés és megoldása, valamint a dán nem az euróval kapcsolatban megannyi alkalom volt arra, hogy felvetődjék, mi vár a kis országokra, mi az érdekük, mit jelent számukra a fokozódó "közösségesítés", hogyan érintheti ez saját nemzeti szuverenitásukat.
Az említett események kapcsán különleges megvilágítást kapott a kormányközi konferencia negyedik nagy témája is, amelyet "fokozott együttműködésnek" (enhanced cooperation) szokás nevezni. A talányos elnevezés arra utal, hogy egyes országok bizonyos uniós politikai célkitűzéseket kormányközi együttműködés keretében valósíthatnának meg, a többieknél hamarabb. Más szóval afféle élcsapatot alkothatnának a cél érdekében anélkül, hogy azok, akik nem tudnak vagy nem akarnak ebben részt venni, akadályoznák őket a cselekvésben.
A szőnyegen lévő négy kérdéscsomag mindegyike érinti valamilyen módon a nemzeti szuverenitást. A velük kapcsolatos vita, főleg ha elhúzódik, azért fog zavarokat okozni, mert a résztvevők, a kormányok a megállapodáshoz vezető alkudozások során kockázatokat kell hogy vállaljanak, ami saját közvéleményük körében és az egymás közti kapcsolatokban is destabilizáló hatással járhat. A dánok népszavazáson mondtak nemet az euróövezethez csatlakozásnak. Ezzel hozzájárultak egy kérdés tisztázásához, egyszersmind világossá tették, mit is jelenthet a gyakorlatban a "megerősített együttműködés". Svédország és Nagy-Britannia mellett immár Dánia is az euroszkeptikusok közé tartozik, azaz adott a kétsebességű Európa egyik változata. Németország és Franciaország az a két nagy ország, amely viszont a közös valuta működtetésének elszánt híve más országokkal egyetemben.
Ebben a vitában Magyarország számára természetesen nem egyszerűen az a kérdés, hogy mikor lesz képes csatlakozni az euróhoz. Általánosabb formában vetődik fel az, mit jelent majd egy frissen belépő kis ország számára, hogy többféle kategória, csoportosulás alakulhat ki időközben a tagországok között. Milyen tanulságokat mutathat egyáltalán az országnak a dán példa? Jó lesz-e például Magyarországnak, hogy a közösségi célok megvalósításában egyes új elképzelések szerint a közvetlen kormányközi együttműködések sokkal nagyobb szerepet kaphatnának, mint eddig? Fischer és Chirac említett beszédeiben általában is nagy hangsúlyt kapott egy erőteljes "kemény mag" jelentősége, ami néhány húzó országot jelent a föderatív Európa felé vezető folyamatban, természetesen elsősorban a két nagyot.
A nizzai csúcson magyar szempontból nem egyszerűen az a kérdés, a belső viták miatt kitolódik-e a bővítés időpontja, vagy sem. Kérdés az is, milyen egyezség születik a négy nagy vitatott kérdésben. Nem pusztán nagyok és kicsik küzdelméről van itt szó, hiszen az érdekek, erkölcsi elvek konvergenciája ma már túlnőtt az efféle leegyszerűsítéseken. Ám az intézmények reformja a demokráciákban azért nehézkes, fájdalmas és veszélyes, mert alig belátható és kevéssé irányítható, nemkívánatos folyamatokat indíthat el, olykor a legnagyobb jóindulat jegyében.
Magyarország ma még nem vehet részt az Európai Uniót alakító belső vitákban és döntésekben. Nincsen módja arra, hogy megoldási javaslatokat tegyen a négy kérdéskör megoldására. De már most is lehet róluk véleményt mondani. Magyarországnak, úgy tűnik, nem lenne előnyös, ha a kormányok csoportjai maguk között és közvetlenül, a jelenlegihez képest határozottabban dönthetnének bizonyos közösségi ügyekben. A bizottság méretének és összetételének változása, ha például valamilyen rotációs elvet vezetnének be a bizottsági tagsági helyek betöltésére, ugyancsak gyengítené a Magyarország és a hozzá hasonló kis országok helyzetét. Egy ilyen változás a bizottság egész tevékenységének súlyát mérsékelné, miközben a kis országok érdekeit eddig éppen ez az intézmény tudta hatékonyan képviselni. Nem mindegy az sem, miként alakul a minősített többség ügye, mit jelenthet a vétójog feladása, mekkora súlya lesz majd a nagy országoknak a szavazások idején.
Vizsgálódó tekintetek sokasága kutatja máris, hogyan viselkedne majd a leendő tag Magyarország az unió különböző intézményeiben. Éppen ezért nem árthat, ha eszmecserék folynának itthon is arról, hogy mi a lehetséges nemzeti álláspont. A külvilág és a hazai döntéshozók is tisztábban látnának néhány kérdést, ha az ország saját maga számára is tudatosítaná, milyen fejleményeket tekintene nyugtalanítóknak a most várható változások következtében. Legyen szabad ezért, a fentiek nyomán, befejezésül három vonatkozásban állást foglalni:
Jelentős veszély rejlik a többsebességű európai folyamatok intézményesítésében, hiszen ez az újonnan belépő országokból de jure is alacsonyabb osztályú partnereket faraghat.
Minden olyan intézményi reform, amely csökkenti a kis országok befolyását, érdekérvényesítő lehetőségeit, egy sajátos, az európai történelemből már jól ismert, erőegyensúlyon alapuló állapothoz vezethet vissza. Az eddigi, ma is létező Európai Unió olyan nemzetállamok közössége, amely a történelem folyamán először haladta meg ezt az állapotot. Vonzereje a tagságra várók körében többek között ezért olyan nagy.
A leendő reformok mögött felsejlő veszélyek közé tartozhat az is, hogy centrum, vagy centrumok és periféria vagy perifériák jöhetnek létre. A mai Európai Unió páratlan erényei közé tartozik, hogy egysége a sokféleségen nyugszik, s hogy ez az egyéni felelősségen és közös elveken alapuló sokféleség ma is jelentős távlatok előtt áll. A szupranacionalista Európa-felfogások ellenben egyirányú, egyenes vonalú, egyetlen oksági kapcsolatsorba rendeződő alakulatokat ajánlanak. Azt sugallják, hogy a hatalmi centrummal szemben a perifériákon nem alakulhat ki alternatíva. Ez a beállítás, amely az eleve elrendeltetés tanára emlékeztet, végzetes következményekkel járhatna az új belépők esetében.
A döntések kimenetele még nyitott, nagyok a véleménykülönbségek. A legrosszabbtól biztosan nem kell tartani. De magyar szempontból érdemes mérlegelni a három veszély természetét.
A szerző a Teleki László Intézet főigazgatója