Az EU új arca

"Portugália sohasem fog belemenni a nagyobb országok diktátumába" -- jelentette ki állítólag António Guterres portugál miniszterelnök vasárnap éjféltájban, a nizzai reformcsúcs sokadik szavazati alkujában. Két órával később, az újabb verzióra válaszul belga kollégája öt perc alatt befagyasztotta a vitát azzal, hogy Belgium nem tud támogatni olyan megoldást, amelyben kevesebb szavazat jut neki, mint Hollandiának (ami amúgy sokak számára ismerős volt a 97-es amszterdami csúcs idejéből). Másfél nappal korábban Alistair Campbell brit kormányszóvivő az egyedüli brit tárgyalási stratégiát úgy jellemezte: "Azért küzdünk, hogy egy kibővített Európai Unióban Nagy-Britanniának nagyobb szavazati súlya legyen." Egyúttal úgy vélte, hogy nincs ellentmondás a között, ha "bővítést és nagyobb befolyást is akarunk". Mellesleg a campbelli hitvallás arra a kérdésre válaszul született, hogy az utóbbi hónapokban a bővítés bajnokaként és a tagjelölt országok védelmezőjeként tetszelgő brit kormány ugyan mit tett Nizzában az utóbbiak érdekében? "Mi most a brit érdekek nevében folytatunk tárgyalást" -- hangzott a lakonikus reagálás. Vele jóformán egy időben pedig a portugál külügyminiszter arról beszélt, hogy "itt most nem a tagjelöltek, hanem a jelenlegi tagok szavazati erejéről folyik vita".
Sokak számára új arca volt ez a EU-nak. Egyeseknek sokkoló is. Pedig valószínűleg egyúttal az igazi is -- s talán nem is feltétlenül csupán szemére vethető módon. Mindenesetre üzenetében alighanem megszívlelendő tanulságokkal.
Szakértők és szókimondóbb politikusok nem győznek emlékeztetni arra, hogy az EU igazi lényege fontos kettősségen alapul: egyfelől igyekszik szabad teret engedni a nemzetállami érdekeknek és törekvéseknek, másfelől olyan keretek és mechanizmusok között próbálja mindezt tartani, amelyek működőképességet, demokratikus mozgásformákat és kölcsönös függőséget (tehát relatív érdekazonosságot) szavatolnak.
Ami Nizzában zajlott, az kezdetben sokakat félrevezetett. Azzal, hogy előtte visszatérően mindenki "bővítést előkészítő" reformokról beszélt, sokan abba a meggyőződésbe ringatták magukat, hogy itt most rólunk, a mi érdekeinkről lesz szó. Akadt, akit hideg zuhanyként ért a felismerés, hogy az egyes konkrét kérdések kapcsán a résztvevők még csak nem is általános "EU-érdekeket", hanem kizárólag nemzeti törekvéseket tartottak szem előtt. S hogy például azt tekintették valahol az EU-keretek próbájának, vajon mindezt be tudja-e csatornázni, fel tudja-e dolgozni, vagy sem. "Végül is nem az a jó demokrácia, amelyik korlátozza az egyéni érdekek kifejezését, hanem amelyik kezelni képes azt" -- jegyezte meg erről a vasárnap éjjeli dráma idején az egyik brit kolléga.
Tanulságos egybeesésként, a nizzai vitákkal egy időben ért végkifejletébe az amerikai elnökválasztási szappanopera is. Nem is mulasztották el a több ezer fős sajtótérben hírekre váró, egymást is hergelő tudósítók megvonni a párhuzamot: úgymond az egész EU-huzakodás "mintha kezdene belecsúszni az elnökválasztási mocsárba" (idézet a teremből), újabb szegénységi bizonyítványt állítva ki a demokratikus módszerek gyengeségeiről. Elvezetve az egész dilemma végső kérdéséhez: vajon melyikhez célszerűbb hát ragaszkodni? A szabad érdekérvényesítéshez, vagy a minél hatékonyabb működőképességhez? Sokak szerint a "nizzai válság", illetve feloldása ezért is szól jóval többről annál, aminek első látásra tűnhet. A megoldás ugyanis nem csak az EU megújulását, nem is csupán a bővítést érinti meghatározó módon. Hanem a fenti kettő összeegyeztethetőségében hívőket is. (Brüsszel, 2000. december 11.)

Fóris György-->